Április 24-én, a Tavaszi Fesztivál keretében mutatja be az Operettszínház Farkas Ferenc azonos című daljátéka alapján született Csínom Palkó című flaszteroperettet. A darab újjászületéséről Kerényi Miklós Gábor, a teátrum művészeti vezetője, a darab rendezője mesélt.

 Újabb legendás mű bemutatására készül az Operettszínház. Az új előadás alcíme: "avagy egy színházi vállalkozás diszkrét bája". Lőrinczy Attila, aki vállalta, hogy átírja az eredeti történetet és Kerényi Miklós Gábor rendező ugyanis nem elégedett meg a mű klasszikus bemutatásával, keretjátékot írtak az eredeti változathoz, és a Csínom Plakó történetét egy színházi összpróba közegébe foglalva szellemes, lendületes játékot készítettek. Az előadás egyszerre mai és történelmi, a magyarságunkhoz és szabadságharcainkhoz való viszonyunkról is mesél.

- Az Operettszínház idei évadát a Legendák Éveként hirdette meg. Hogyan illeszkedik a tematikába Farkas Ferenc Csínom Palkó című daljátéka?

 - A Csínom Palkó több szempontból is legenda. Először is ott a címadó dal, a "Csínom Palkó, csínom Jankó csontos kalabérom", amit mindenki ismer, másodszor a kuruc kor és a Rákóczi szabadságharc a magyar történelem legendás időszaka, harmadszor legendás maga az alkotó, az idén épp 110 éve született Farkas Ferenc, aki a XX. század egyik legnagyobb magyar zeneszerzője és zenepedagógusa volt, és végül legendás a daljáték is. Rendkívül népszerűnek számított ugyanis az '50-es években, emlékezetes előadásai születtek többek között a Szegedi Szabadtéri Színpadon, és készült belőle egy kalandfilm Keleti Márton rendezésében. Nyilvánvalóan óriási felelősség elővenni ehhez hasonló műveket.

 - Alaposan hozzá kellett nyúlniuk az eredeti műhöz?

 - Az eredeti műből Lőrinczy Attila készítette az átiratot, én pedig dramaturgként segítettem a munkáját. Élő színházi közegbe helyeztük a darabot. Történetünk szereplői egy színtársulat tagjai, akik egy brüsszeli EU-s pályázat kapcsán készülnek bemutatni a Csínom Palkót, hogy megmutassák a világnak a magyar történelem egy meghatározó szeletét, és a kuruc korból ránk maradt hagyományokat. Ezáltal nekünk alkotóknak lehetőségünk van arra, hogy miközben hagyományőrző előadásként teljes fényében és kuruc lelkesedésében jelenhet meg a Csínom Palkó, beszéljünk a mai kor színházcsinálási problémáiról, a művészek helyzetéről, és a történelemfelfogás különbözőségeiről. Borzasztóan érdekes és izgalmas kísérlet ez, melyben számos kapcsolódási pontot fedezünk fel a két kor között. Azt látjuk, hogy bizonyos problémák és kérdések épp olyan aktuálisak ma is, mint háromszáz évvel ezelőtt.

 - Például?

 - Hogyan viszonyulunk az elvekhez, a magyarsághoz, a szabadságharcainkhoz, egymáshoz. Mit gondolunk, vajon ezeket a szabadságharcokat megnyertük-e vagy sem. Van egyébként az előadásban egy csavar. Ugyanis a darabban a Csínom Palkót a keretjátékban szereplő rendező, Feri állítja színpadra, nem én. Nekem tehát azt kell rendeznem, amit a Lőrinczy Attila által kitalált Feri rendezne, vagyis azt kell kitalálnom, hogy ő mit gondol a felvetődő kérdésekről. Mindeközben a színészek és Feri között feszültségek és összetűzések keletkeznek, mert nem feltétlenül egyeznek az elképzeléseik. Nem beszélve arról, hogy megjelenik Gautier úr is, az Európa Tanács Kulturális Bizottságának színházi vezetője, aki távolságtartóan ugyan, de szintén elmondja a véleményét a dolgokról. Tehát egy végtelenül bonyolult és izgalmas képletet kapunk. Ezért az egész munka egy kalandos és különleges vállalkozássá válik.

 - Miért kapcsolták a történetet egy brüsszeli pályázathoz, miért nem elégedtek meg azzal, hogy egy színtársulat készül megvalósítani a Csínom Palkót?

 - Nagyon lényegesnek és fontosnak tartjuk azt a kérdést, miként mutathatjuk meg a világnak, hogy mit jelent a magyarságtudat.

 - Az előadás válaszokat is kínál a felvetett kérdésekre, vagy inkább gondolkodásra ösztönöz?

 - Azt sugallja majd, hogy mindenki töprengjen el a látottakon, hallottakon, és fogalmazza meg saját maga számára a válaszokat.

 - Mennyiben gondoltak a színészekre? Rájuk írták-e az egyes szerepeket?

 - Abszolút rájuk írtuk a karaktereket. Lőrinczy Attila ötlete alapján az EU-s pályázati kiírás szerint kizárólag egyetemisták és nyugdíjas színészek vehetnek részt a produkcióban. Attila aztán mindenkinek a saját temperamentuma szerint írta meg a figuráját, ráadásul nem olyanra, amilyen ő maga, hanem olyanra, amit szeret játszani. És ez nagyon beválik. Ettől aztán mindenki csak úgy lubickol a szerepében. A próbák alatt most még tovább finomodnak a szövegek és bekerülnek persze saját poénok is. Még azt a finom szemtelenséget is megengedjük magunknak, hogy miközben a játszóknak szerepnevük van, Oszvald Marika, Lehoczky Zsuzsa és Kállay Bori a saját nevén szerepel, vagyis Marika, Zsuzsika, Borika jelenik meg a színpadon.

 - Román Sándort milyen utasításokkal látta el, milyen koreográfiát szeretne látni?

 - Borzasztóan örülök, hogy sikerült megnyernünk a produkció számára Román Sanyit. Régóta nézegetjük egymást, kölcsönös a szimpátia. Azt remélem, hogy igazán színházszerű és nagyon mai ízű koreográfiákat fogok kapni tőle. Miközben Sanyi pontosan ismeri és tudja az autentikus néptáncot és néphagyományt, munkáinak mindig van egy fajta modern íze. Nekem ebben az előadásban épp erre van szükségem, azt szeretném, hogy modern néptánc jelenjen meg a színpadon.

 - Mit gondol, az Operettszínház közönsége mennyire lesz vevő egy ilyen, számára talűán szokatlan előadásra?

 - Rettenetesen fogják szeretni. Az atelier történetekért, amikor a kulisszák mögé lehet kukkantani, a közönség mindig rajong. Emellett tele van a darab könnyű, jó dallamokkal és fergeteges táncos lehetőségekkel. Román Sándor koreográfiája remélhetően átütően erős lesz. Operett-történelmet írunk, amikor egy színpadra hozzuk az operett három nagyasszonyát, a friss Kossuth-díjas Oszvald Marikát, Lehoczky Zsuzsát és Kállay Borit, akik nagyon élvezik a szerepeiket, és fantasztikus lelkesedéssel próbálnak. A fiatalok, Dancs Annamari, Gömöri András Máté és Kerényi Miklós Máté borzasztóan robbanékonyak, bizonyítani akarnak és jól áll nekik ez a magyar történet. Ugyanakkor saját generációjukból Szabó P. Szilveszter, Földes Tamás, Csere László és Faragó András nagyon izmosan állnak középen. Összességében véve tehát minden egy sikeres előadás felé mutat, amelyen rendkívül jókat lehet majd nevetni, az értékét pedig csak tovább növeli, hogy lényeges problémákra világít rá, és fontos gondolatokat fogalmaz meg. Nem a hétköznapi színházi vicceket sütjük el, hanem arról beszélünk, hogy miközben a  felelős színházcsinálók mindig a világról és a társadalomról mondanak véleményt, eközben a színészek privát élete, no meg az éppen aktuális hatalmi helyzet miatt milyen kényes és nehéz kérdés a megfelelő egyensúlyok megtalálása.

Forrás: Budapesti Operettszínház