Category: Publicisztika

Készült: 2013. július 05

Hits: 209

Miközben idehaza végeérhetetlen történetként a trafikmutyi, az e-útdíj, a föld- és a szövetkezeti törvény, a Szilvásy perében hozott ítélet, meg a közelgő melegfelvonulás hullámai tornyosulnak a közélet békésnek cseppet sem mondható horizontja fölé, addig az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén Rui Tavares jelentése gondoskodott arról, hogy az aktuális hírek még a nyári politikai uborkaszezonban se alulról nyaldossák az elmúlt három évben az egekbe emelkedett ingerküszöbünket. Utóbbi fordulatnak – az elmúlt három évben – kéretik nem tulajdonítani túlzott jelentőséget, használatát pusztán az indokolja, hogy célszerűnek tetszik némiképp igazodni a parlamenti kétharmad beszédmódjához, amely mára már oly partikulárisnak mondható téma esetében, mint egy utca átnevezése, sem képes jóformán egyetlen mondatot sem képezni az elmúlt nyolc évet felemlegető formula nélkül.

De mellőzzük a retorikai kérdésfelvetéseket, itt van nekünk ez a fránya Tavares-jelentés és annak vitája, amely önmagában is kiapadhatatlan forrással szolgál a mélymagyar bosszankodáshoz. Történt ugye, hogy az Európai Parlament aggályosnak találta a magyar országgyűlés néhány jogalkotói erőfeszítését, amelyeket már maga a parlament is – hogy egyéb altesti hasonlattal ne éljünk – meglehetős nyögvenyelősen kínlódott ki magából. Mert azt azért jóérzésű és egyben ép elmével rendelkező ember, s ilyen azért csak akad a nagyobbik parlamenti karéjban is, nem gondolhatja komolyan, hogy teszem azt bármilyen jogelvvel is összhangban lehet, ha az Alkotmánybíróság által elkaszált törvényhelyeket nemes egyszerűséggel beépítik az alaptörvénybe, pusztán azért, hogy ugyan ne pattoghasson már tovább az AB a hülye kifogásaival. Jogrendünk a törvény asztalánál hazafiúi szeretettel lapozgatható gyémánt ragyogású alapköve így egyre inkább hasonlít egy klasszikus pizzához, amelyről tudni illik, hogy eredendően messze nem éttermi ételként kezdte meghódítani a világot. Szegénysorú dél-olasz családok hétfői eledele volt, amelyre a vasárnapi maradékot halmozták fel újrahasznosítás céljából.

Jött tehát ez a zöld portugál, s volt mersze kifogásokat támasztani egy aprócska uniós tagállam törvényalkotási gyakorlatával szemben. Ez a ránézésre szimpatikusnak tűnő fiatalember aligha tudhatta, hogy mi hadban állunk, vagy ha hallott is efféléket, minden bizonnyal gyerekes szórakozásnak, vagy amolyan városi legendának tarthatta ezt a mi vérgőzös szabadságharcunkat. Tévedett. Pillanatok alatt vált a baloldali liberális expanzió szolgálólányává, elsőszámú közellenséggé. Azt gondolhatta talán, jót tesz szegény, sok vihart kiállt nemzetünknek azzal, ha logikus és szakszerű érveléssel felhívja a figyelmet, hogy az említett joggyakorlat több ponton is sérti azokat az uniós alapelveket, amelyekért mi magunk is oly annyira hevültünk az úgynevezett rendszerváltás hajnalán, élen jelenlegi miniszterelnökünkkel. Aztán később, egyebek között épp azért csatlakoztunk az Európai Unióhoz, hogy ezek az alapelvek a közösség tagjaként garantáltan érvényesüljenek Magyarországon is. Erre jön ez a Tavares, s a jelentésében azt kiáltja, ácsi, itt bizony légy került a levesbe.

Mi ez, ha nem alantas támadás? Mi ez, ha nem kettős mérce alkalmazása? Mi ez, ha nem annak a bizonyos elmúlt nyolc évnek revideálása? Mi ez, ha nem a kétharmad akaratának arcul köpése? Mi ez, ha nem a rezsicsökkentés elleni hadüzenet? Csak azt ne gondolja senki, hogy, mi magyarok meghátrálunk, hogy nem vesszük fel az elénk hajított kesztyűt. Lett is nemulass. Strasbourgban felbukkant Orbán Viktor, s feltolt sisakrostéllyal kiosztott néhány újabb sallert, így téve rendet a fejekben. S hogy ne álljon ott puszta kézzel a magyarokat véleménye szerint alattvalói sorba taszítani szándékozó sötét erőkkel szemben, a magyarság Sárkányölő Szent Györgyének kíséretében megjelent Szijjártó fegyverhordozó Péter is. Kisvártatva Martin Schulznak szegezett egy kilenc oldalas, gondosan kiélezett memorandumot, amely jól visszautasít mindent, s amelyet se Tavares, se Schulz, se a baloldali liberálisok, se az Európai Parlament, se az Orbánék szerint birodalmi státuszról álmodó Európai Unió nem tesz zsebre. A miniszterelnök ismét megvédte, mit megvédte, "megmentette" a hazát, s nem hagyta, hogy a többség visszaélhessen a hatalmával, hisz Ő sem tenne ilyet soha... Ugye..? Miniszterelnökünk vicces, vagy már-már nevetséges, de hitelesnek semmiképpen nem nevezhető...

Az meg, hogy az európai politikusok mit sem értenek ebből az egészből, legyen az ő bajuk. Miniszterelnökünktől régóta tudjuk, hogy a magyar észjárást, legalábbis ahogy arról az egyre riadtabb kétharmad felkent bajnokai gondolkodnak, nehéz követni. Gyakran már mi magunk sem tudjuk. S ha egyáltalán ebben az őrült káoszban még igaznak tekinthető egy olyan alapvetés, amely szerint kétharmad + egyharmad az mégis csak egy egész, akkor épp itt volna az ideje együtt újragondolni ezt a valahol nagyon kisiklott két és fél évtizedet.