A hétvégén még a kínai kommunista rendszer sikerét méltatta, 60 éves magyar-kínai barátságot emlegetett, tegnap viszont már a kommunizmus legyőzésében óriási szerepet játszó Ronald Reagant dicsőítette. (Fotó: fidesz.hu)

Egy átlagos politikust pályafutása során szinte mindennel megvádolnak. Ha fontos politikusról és hosszú pályafutásról van szó, akkor pedig a létező legabszurdabb és legnemtelenebb támadásoknak is ki van téve. Ezen rengeteg sárból azonban rendszerint csak egy-kettő ragad meg a célponton. Mégpedig azok a vádak, amelyeket a szavazók többsége a különböző benyomásai alapján önmaga is sejtett és megérzett az illetővel kapcsolatban.

A többi azonban általában elég gyorsan lepereg: Orbán Viktort például hol fasisztázták, hol KISZ-múlttal vádolták, de ezek a támadások nem vágtak egybe a magyar választók döntő többségének benyomásaival, így egytől egyig vissza is pattantak a miniszterelnökről.

Van azonban egy olyan kritika, amely már vagy másfél évtizede folyamatosan éri, és a következő választásokon valószínűleg óriási ballasztként fogja nehezítheti a helyzetét. Ez pedig az, hogy Orbán Viktor meggyőződései legfeljebb rövid távúak, hosszú távon csak az érdekei állandóak. Ez annál is szembetűnőbb, mert a mindenkori meggyőződéseit rendszerint nagy határozottsággal, a kétely nélküliség nyilvánvalóságával hirdeti.

A '90-es évek közepén a liberálisok vádolták azzal, hogy korábbi elveinek hátat fordítva pusztán érdekből konzervatív lett belőle. A jobboldali szavazók döntő többsége azonban ebben a történetben inkább a megtévedt vidéki fiú hazatérését látta és így őszintén elhitte a mai miniszterelnök damaszkuszi út-sztoriját. 2006 körül Orbán Viktor plebejus fordulatával azonban a jobboldalon is elkezdtek megjelenni a kételyek a miniszterelnök politikai meggyőződéseinek szilárdságát illetően. Ezek a kételyek pedig kormányra kerülése után csak egyre nőttek: hiszen ugyanaz az ember, aki a tulajdon szentségéről beszélt majd két évtizeden át, államosította a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat; korlátozta az Alkotmánybíróság jogkörét, pedig korábban a honi jogrend koronájának tekintette a testületet; korábban a sajtó valódi szabadságát hirdette, hogy aztán a médiatörvény kapcsán megannyi potenciális akadályt állítson az elé; és még hosszan lehetne sorolni.

Sőt az utóbbi hetekben már nemcsak saját korábbi ellenzéki énjével került szembe, de a 2011-es, offshore-amnesztiát adó miniszterelnökre már az egy évvel ezelőtti, offshore-lovagozó énje se ismerne rá.

A hosszan sorolható példák ellenére is ritkán adódik olyan, hogy ezek a cikk-cakkok napokba legyenek sűrítve. Az elmúlt pár napban Orbán Viktor múltja és jelene került nagyon látványos kontrasztba. A hétvégén még - kilométerekkel túlmenve az ilyenkor szokásos udvariasságokon - egyenesen a kínai kommunista rendszer sikerét méltatta és hatvan éves magyar-kínai barátságot emlegetett, tegnap viszont a kommunizmus legyőzésében óriási szerepet játszó Ronald Reagant dicsőítette.

Szerintünk ez a kép sokakban meg fog ragadni. Nem azért, mert ez volna a
legfontosabb politikai kérdés Magyarországon, hanem mert rendkívül
látványosan illusztrál egy nagyon sokak által osztott benyomást.