Az európai jobboldal saját kebelében megtűr olyanokat, akik nemzeti-populista irányba sodródnak és hegemón törekvéseket valósítanak meg. A legkirívóbb példa Magyarország, ahol a kormányzó Fidesz és karizmatikus vezére, Orbán Viktor miniszterelnök saját igényeinek megfelelően írta át az alkotmányt, és leépített vagy elfoglalt minden olyan intézményt, amely ellenőrző vagy egyensúlyteremtő szerepet játszhatott volna. Orbán arra használta fel aránytalan parlamentáris többségét, amelyet „az urnák forradalmának” nevez, hogy kiiktasson minden akadályt hatalomgyakorlása útjából. Az EU reakciói viszonylag félénkek voltak, mert az Európai Néppárt vonakodott bírálni egyik tagját.

Orbán sötét praktikái nem csupán a magyar jobboldal specialitásai és nem különböznek túlságosan a szomszédos országok kormányainak hol ügyetlen, hol óvatosabb szándékaitól: az elsőre a román Victor Ponta, a másodikra a szlovák Robert Fico a példa – amúgy mindketten a szociáldemokratákhoz tartoznak. A szemtelenség és gyorsaság, amellyel Orbán elsodorta a hatalmi ágak egyensúlyát, méghozzá anélkül, hogy erős európai ellenreakciót váltott volna ki, csak egyféle módon magyarázható: Orbán nincs egyedül. A magyar kormány a közép-európai nemzeti-populizmus legfőbb képviselőjévé vált. És ez a nemzeti-populizmus inkább kapcsolódik a hagyományos európai jobboldalhoz, mint az olyan elitellenes protestpártokhoz, mint az Igaz Finnek vagy a francia Nemzeti Front.

Ez a nemzeti-populista szövetség nem jelent formális koalíciót, de már igen régen fontos szálak szövődtek benne. Amikor 2000-ben az EU kiközösítette Schüssel osztrák kancellárt, mert az Jörg Haider szélsőjobboldali pártjával lépett koalícióra, Orbán volt az első külföldi vezető, aki Ausztriába látogatott. Edmund Stoiber, a bajor CSU történelmi vezére, és Silvio Berlusconi támogatta őt. Orbán csodálóihoz tartoztak az ultrakonzervatív Kaczynski testvérek, vagy Nikola Gruevszki macedón miniszterelnök, akit Orbán a választási kampányban is támogatott. Orbán Franjo Tudjmannak is barátja volt, aki csak azért úszta meg a felelősségrevonást az etnikai tisztogatásban való részvételéért, mert jó nemzetközi, mindenekelőtt német és vatikáni kapcsolatokkal rendelkezett.

Vallás, haza, család – ezek ennek a nemzeti-populizmusnak a sarokkövei, amely rendkívül kritikus az Európai Unióval szemben, viszont kiválóan kapcsolódik az európai jobboldal központi pártjaihoz. Meglehetősen szűk identitástudatuk ugyanakkor megnehezíti számukra, hogy együttműködjenek olyan rendszerekkel és pártokkal, amelyek pedig egyébként osztják velük a hatalommegosztás iránti averziójukat – ilyenek Erdogán Törökországa, Berisha Albániája, vagy egy egészen más szinten Putyin Oroszországa.

A kereszténydemokrácia egyike volt az európai projekt két alapvető hajtóerejének – egyensúlyban a szociáldemokráciával. Ez utóbbi bukása a konzervatívoknak szinte hegemóniát biztosított az európai folyamatokban – ezért nagymértékben felelősek az európai integráció mostani szomorú helyzetéért. Egyrészt a költségvetési egyensúly általuk vallott dogmája veszélybe sodorja a jóléti államot és az integráció alapjait. Másrészt pedig a kereszténydemokraták néha nyílt cinkosságba hajló engedékenysége a nemzeti-populista vezetők iránt – akik a népakarat kifejezőiként és a nemzeti lélek őrzőjeként lépnek fel – ajtót nyitott egy önző nacionalizmus feléledésének egész Európában. Azzal, hogy lehetővé teszi és taktikai szempontok miatt támogatja a nemzeti-populista offenzívát, a mérsékelt európai jobboldal veszélybe sodorja azt az Európa-projektet, amelyért pedig maga is annyit tett.

(Nemes Gábor)