2010. október 6-án, miután az Országgyűlés kulturális bizottsága igen színvonalasan megvitatta a médiatörvényt, napirendre vették Gyöngyösi Márton és dr. Staudt Gábor jobbikos képviselők önálló indítványát, a Roosevelt tér Széchenyi térre való átnevezéséről szóló javaslatot. Gyöngyösi Márton az elgondolást bőven meg is indokolta: „ha bármelyik irányba elindulunk, bármelyik irányba tekintünk, Széchenyi István jut eszébe minden nemzeti érzésű embernek, vagy akár még az sem kell hozzá, ez annyira egyértelmű szerintem, hogy ezt a teret másról nem lehet elnevezni, mint Széchenyi Istvánról" és hasonlók.

A javaslattevő nem tudta, hogy a teret - valamikor a ködös múltban - vajon Franklin D. Rooseveltről vagy Theodore Rooseveltről nevezték el, ám a jegyzőkönyv szerint valaki közbeszólt, és felvilágosította, hogy Theodore-ról. Ez ugyan tévedés, de Gyöngyösi Márton megnyugodott, mert Theodore szerinte „inkább semleges". (Ellenben Franklin D., mint azt sok egybehangzó forrás közül a Bar!kád nevű ismeretterjesztő lapból is megtudhatjuk, eme kultúrkör számára „háborús bűnös". Más gondolkodók szerint Jaltában eladta az országot az oroszoknak.)

L. Simon László fideszes bizottsági elnök már csak azért sem támogatta volna a javaslatot, mert a szóban forgó tér sohasem viselte Széchenyi nevét, tehát nem az történt, hogy valakik elvették a patinás régi nevet, amit vissza kellene állítani. Még nagyobb baj, hogy a parlamenti bizottság abszolúte nem illetékes a kérdésben. Úgyhogy a Fidesz tartózkodott, a szocialisták ellene szavaztak, a történelemben és jogban egyformán jártas Jobbik pedig megsértődött. A Bar!kád és a Szent Korona Rádió meg sok más egybehangzó forrás szorgosan mint a Likud testvérpártját emlegette a Fideszt. Ezért.

Nem kellett azonban sokáig duzzogniuk, mert fél év sem telt el, és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke máris a Jobbikéhoz hasonló tartalmú és mélységű érveléssel javasolta Tarlós István főpolgármesternek, hogy nevezze át a Roosevelt teret Széchenyi István térre. Megtoldván azzal, hogy „a volt amerikai elnök semmilyen történelmi összefüggésbe nem hozható azzal a közterülettel, amelyen Széchenyi István alkotásai - az Akadémia, a Lánchíd, az első magyar dunai gőzhajóállomás - találhatóak".

A főakadémikus egyetértett a főpolgármesterrel abban, hogy olyan közterületet kell keresni ennek a Roose­veltnek, amelyik történelmi összefüggésbe hozható vele. A legújabb hírek szerint ez a Szabadság tér lenne, mert ott az amerikai követség, ám onnan meg elköltöztetnék a szovjet hősi emlékművet. Erről Tarlós István, saját szándéka szerint, a moszkvai polgármesterrel tárgyalna. E szándék komoly diplomáciai felkészültségre vall, ugyanis az emlékmű hollétéről és jogi helyzetéről nem a két város, hanem a két ország kormánya állapodott meg. Ami pedig Roosevelt odébb költöztetését illeti: talán szólni kellene például az Iowa állambeli Kossuth megye választott tisztségviselőinek, hogy viszonzásul keressenek más megyét a névnek, mert akármerre néznek, sehol sem találnak történelmi összefüggést Kossuth Lajossal. (Míg ellenben Elvis Presleyvel annyiféle budapesti közterület hozható történelmi kapcsolatba, hogy direkte pályáztatni kell a kerületeket, kié lesz a trófea.)

Azt egyébként, hogy a teret - nem Theodore, hanem - Franklin D. Roose­veltről nevezzék el, s hogy a Hitlert legyőző többi szövetséges hatalom vezetői is kapjanak utcatáblát, Csorba János, Budapest első kisgazda polgármestere javasolta még 1945-ben (később kitelepítették, 56-ban az újjászerveződő Kisgazdapárt egyik vezetője volt). Az Andrássy Gyula által alapított Közmunkatanács döntött róla (a „fordulat évében" megszüntették). És Kővágó József, szintén kisgazda polgármester adott ki róla rendeletet (1947-ben lemondásra kényszerült, bebörtönözték, 56 szeptemberében szabadult, pár hét múlva megint polgármester lett, 1957-ben John F. Kennedy szenátor adta át neki a Szabadság-érmet).

Az akkoriban Sztálinról, Molotovról, Vorosilovról elnevezett közterületeket már rég mind másképp hívják, Roosevelt elnök viszont valahogyan megúszta, hogy előbb mint szemét kapitalistától elvegyék a terét, majd hogy a magyar demokráciában büdös kommunistának minősüljön. Most, úgy látszik, sikerül elvenni, de ahhoz, hogy a „nemzeti radikálisok" is örüljenek, és az amerikaiak se sértődjenek meg nagyon, egy világviszonylatban páratlan költöztetési mutatványra van szükség.

Elintézhetnénk azzal, hogy „ennyit tudnak". Hogy hiába vannak, főleg negyven alatt, olyan értelmiségiek, akiknek számítanak az olyan konzervatív erények, mint mértékletesség, higgadtság, arányérzék, jó ízlés, megfontoltság, a különbségtétel szükséges és fölösleges cselekvés között. Mire bármilyen ügy a döntés közelébe jut, olyanok döntenek róla, akik a világról szóló ismereteik javát vagy 1989 előtt szerezték, vagy olyanoktól, akik 1989 előtt már pozícióban voltak. Azaz 1989-hez képest nem tanultak az égvilágon semmit. Ezért vagy azt akarják, hogy legyen úgy, mint 1988-ban volt, vagy az a vezérfonaluk, hogy minden legyen pont fordítva, mint 1988-ban volt. A szellem nulla fokáról beszélek. A Jobbiknak legalább van ideológiája; ez a fideszes automatizmus - bár néha pont ugyanoda lyukad ki - még annak se mondható.

Mivel azonban nemcsak a belső állapotokról, hanem Magyarország és a külvilág kapcsolatáról is szó van, még valamit meg kell jegyeznünk. A mostani vezető csapat és miatta, sajnos, az ország körülbelül naponta kap valamilyen nemzetközi pofont. Nem is annyira a forradalmi düh, hanem a bezápult dilettantizmus miatt.

„Jól van, építsétek lapályra a lokátort, ha már az a heppetek, hogy nemzetközi szerződésekről falugyűléseken kell dönteni, de ne várjátok, hogy fedezzük azt a pár száz millió dolláros többletköltséget."

„Nyugodtan rúgjátok ki az európai elnökség szervezése közben a fél minisztériumot, és hagyjatok magatoknak pár hónapot a semmiből újrakezdett diplomáciai aprómunkára, igazi nemzeti szellemben, de bocsánat, ez a gödöllői csúcs nem fog összejönni."

„Semmi gond, meséljétek be magatoknak, hogy a sajtószabadság nem a liberális képviseleti demokráciák létezésének előfeltétele, hanem Budapestről gerjesztett, magyarnép-ellenes ballib hiszti. De ugye nem gondoljátok, hogy ezek után szóba állunk veletek olyan társaságban, ahol a létező demokráciák védelme a cél?"

„Hogyne, higgyétek csak azt, hogy a Samaranch hopmesteréből lett mókás elnökötökkel, az állambiztonságnak jelentéseket író külügyminiszteretekkel (tudjuk, pert is nyert) és a permanens szabadságharcot vívó miniszterelnökötökkel gatyába rázzátok a nyugatot, és célt mutattok a keletnek. De Obama akkor is Varsóba fog menni, oda, ahol komoly politikusok az ő nyelvét beszélik."

Ezeknek a kiváló embereknek, Pálinkásnak, Tarlósnak és a többieknek se mondta meg senki huszonegy év alatt, hogy Magyarország nem külön bolygó. És a külvilágnak nem kötelessége, hogy százszázalékosan megértse és elismerje egy bizonyos magyar politikai réteg mániáit, tudatlan ötleteit, végre kiélhetőnek vélt törlesztési kényszereit.

Úgyhogy amíg az Elvis Presley tér a vicces bulvárhírek közé fog kerülni, az a tény, hogy az Egyesült Államok nagykövetsége oly sok év után új postacímet kap - hatvanöt év kisgazda, kommunista, liberális, balliberális városvezetése után, „nemzeti radikálisok" ízlésének engedve -, közröhej tárgyává tesz minket a világ egészségesebb humorérzékű részein.

A szomorú az, hogy nem fognak szólni. Kímélnek. Már nekik sem érdekük, hogy ennyire égjünk. Csak elkönyvelik kormányzatunkat annak, ami. Aztán a következő frásznál lehet megint csodálkozni, és buzgón magyarázni, hogy még ez sem olyan rettentő nagy baj. A múltkor is felhívtak telefonon. (Hogy mit mondtak, az nem a jónépre tartozik.)

• Impresszum
• Magunkról
• OFFLINE mé