Kis hazánkra nézve nem valami hízelgő eme paradox meghatározás, és bizonyára mindannyian tudunk hasonló kesernyés – szellemes szállóigéket. Szidhatnánk is Magyarországot sok mindenért, ha nem szeretnénk annyira. Tanárként magam is felhívom mindig tanítványaim figyelmét a hazaszeretet egy sajátos vonására, amit „nemzetostorozó hazafiságnak” nevezünk, elcsépelt fogalommal. Kölcseyé lehet ilyen, a Zrínyi – dalok pesszimizmusára gondolva, és ilyen Adyé is. („Mi mindig mindenhol elkésünk… Nekünk Mohács kell… Verje, csak verje…” Mármint az Úr e „veréshez szokott fajtát”…)
Nagy László szavai is intenek: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”. A „csillagra akasztott elárvult ostort” annyian és annyiszor kívánják leakasztani, hogy végighúzzanak vele népünkön, az Úr helyett is, ha nem verné eléggé. De hát veri nélkülünk is, ezért Ady önmagunk elleni protestáló dühe már hatástalan. Igaz és szép szó kellene már népünknek! Nem kellene annyi hazug szóáradat innen-onnan!
A felelősség ugyanis nem azonos: ha nem érdekli valami a népet (olvasó- vagy nézőközönséget, stb.) az már következménye valaminek vagy valami elmaradásának, hiányának, a fő felelősség az értelmiségé és persze a médiumoké, a politikáé.
Milyen bosszús és keserűséggel teli az a magyar ember, aki például valódi képet akar kapni múltjáról, történelméről, csupán azért, hogy tudja : valójában milyen nemzeti értékek birtokában vagyunk érdemesek egy valamilyen önbizalomra, büszkeségre, erőt adó bizakodásra.
Történészeink és a munkásságukra alapozódó oktatásunk tartalmilag szegényes, ellentmondásos, kétes eredménye pedig a csökkentett, ingatag nemzettudat, nemzedékek közönye, sőt lekicsinylő becsmérlése mindennel és mindenkivel szemben, ami, és aki csupán szóba hozza a nemzeti érzés fogalmát és még itt-ott meglévő mértékeit. Akik pedig olyan sűrűn mutogatnak Európa felé, azt soha nem látják meg, hogy a nemzeti érzés, büszkeség, a pozitív nemzettudat és a külsőségekben (kultúra, a jelképek használata) is kifejezett nemzetszeretet milyen hatalmas erőt ad a népnek, és milyen fejlődést ér el általa az ország!
Egy „következmények nélküli országban” minden elképesztő dolog megtörténhet. Sehol Európában, sőt a világon nincs még egy hely, ahol ennyi érték elkallódik, de kultúrnemzeteknél végképp nem fordulhat elő ilyen amnéziás múlt-feledés, mint nálunk. Már nincs is olyan magyar tán, akinek feltűnne, hogyha a szenzáció velünk történik meg! Ha a médiumok hírré teszik: a szemétből szenzációt kreálnak, amíg mi vaksin rugdossuk szét igazgyöngyeinket.
Mindezen keserűségek azért fordulnak meg bennem, merthogy nem beszél senki és nem ír senki Attila és a hunok nyelvéről. Mindenhol szenzáció volna ilyen titok megvilágosodása. Újabb film készülne, amihez semmi közünk újfent nem volna, és gyaníthatóan nálunk is robbant volna a „kultúrbomba”, ha … a hunok nem magyar nyelven beszéltek volna… Márpedig a 2004-ben, a Turán folyóiratban, dr. Detre Csaba neve alatt megjelent „Hun szavak, szövegek” című dokumentum bizony magyarul szól! Az Iszfaháni kódex alapján készült írás, Schütz Ödön és dr. Detre Csaba fordítása, egy „készülő könyv”előrejelzése. Az ezernyi szón és néhány szövegen kívül ezek szerint van több hun nyelvi anyag is! Egyetemi tanulmányaim során eléggé beleástam magam a magyar nyelv történetébe ahhoz, hogy bizonyossággal megtegyek néhány kijelentést.
Egyik az, hogy az 500 körül, örmény betűkkel lejegyzett hun anyag olyan színvonalú, melyet hamisítással elérni emberi ésszel és semmi módon nem lehetséges, a közlés tehát hiteles. A másik fontos kijelentés, hogy a „hun nyelv” a magyar nyelv ősi állapota. Nem rokona tehát, hanem maga a magyar nyelv, ( a térbeli és időbeli különbséget figyelembe véve, sőt beszámítva a Kaukázus térségének 5.századi és a Kárpát-medencének középkori kulturális közegének különbözőségét.)
Nem a magyar „nyelvjárása” a hun, hanem archaikus elődnyelve, ebbéli állapotában is magában hordozza a később is fennmaradó nyelvjárási jellegzetességeket.
A hun-magyar nyelvemlékek kívül tartása a tudományos tereken – érthető, de nemzetellenes és tudományellenes, ezért nem elfogadható, és mindannyiunk, az egész nemzetünk gyalázatára lenne, ha politikai beavatkozás tudná csak megnyitni ősmagyar kori nyelvünk előtt a tudomány bázisait. De érthető… Mert ha a hun nyelv magyar, a hun nép is az, és akkor az avar is az – egy mongol réteget esetleg talán leszámítva.
A szkíta előd-népeinket ki ne hagyjuk a sorból, és elindulva visszafelé az időben a hunok nyomvonalán, egy valódi úton haladhatunk visszafelé, őshazánkat is föllelve. Attila király a „médek királya”is volt! Ott találjuk magunkat Mezopotámiában. Az 500 körüli hun-magyar nyelvben megtaláljuk az Isurrukh szót egy földrajzi egységre: Mezopotámiát jelöli, de a szó származását nézve („etimologizálva”) ezt jelenti: Őshaza! A hunok is „romantikus őshaza-elméletet” gyártottak, ezek szerint. Tőlünk tanulták bizonyára… Elképesztő feladat elé állítja „a hun nyelv” jelenlegi „hivatalos”, még Habsburg-alapokon álló (és nem működő) történészeinket, nyelvészeinket, intézeteinket, beleértve az oktatás intézményeit, programját is. Ez egy szóba sűríthető: BEISMERÉS. A szó óriási tömegű, töménységű. Mi mindent kellene beismerni, ésszel föl nem mérhető. A hun-magyar nyelvnek, ősiségünknek, magyarságkultúránknak és önnön méltóságunknak tartozunk azonban a mértéktartással, ezért a hangsúlyt a BEFOGADÁSRA tesszük. Minden késlekedés bűnös mulasztásnak számít a magyar nemzettel szemben, s ha akadályokat gördítenek hunkori nyelvemlékeink szellemi-tudományos birtokba vétele elé, elhallgatással, presztizs-féltéssel, tudományos féltékenységgel vagy csak lomhasággal… És ha a nemzet maga nem is lehet bűnös, gyermekei, közöttük e sorok olvasói is, lehetnek cinkosok: ha tehetnének valamit, és nem tesznek! Gondoljunk bele: nemzedékek sora hagyta el úgy iskoláinkat, hogy nem mondtuk ki számukra az igazságot! Tagadtuk és tagadtattuk fiataljainkkal is múltunkat, krónikásaink tudását, nemzetünk jó emlékezetét, satnya identitást táplálva a jövő nemzedékeibe.
A befogadás az egész nemzet érdeke: önmagát fogadja vissza! De vajon milyen kibúvók kereshetők még azok részéről, akik végképp védeni akarják a tovább nem védhetőt? A finnugor nyelvcsalád nem menti meg, hisz ilyen nincs, közös származás nem volt, közös alapnyelv nem volt. A rokonság kisebb-nagyobb mértékben fennállhat a finnugor nyelvek között, de ez szerény mértékű, ahhoz pedig édeskevés, hogy (az eltérő etnikumokat is számítva) történelmet, őstörténetet lehessen rá alapozni, amikor nem tudni, mikor, ki, kitől vette át azt a néhány szót, nyelvi elemet, ami közösnek mondható. A régészet tagadja, hogy északkelet (Urál) felől vonultak volna népek délnyugat irányába, csak az ellenkező népmozgásokra vannak bizonyítékok. Az antik történetírást: a kínai, perzsa, arab, örmény, hindi és más forrásokat szépen föl lehet vonultatni valódi történelmünk megírásához. Ezt az igaz szemléletmódot sokan követik már, az „el nem ismert érdem hősei”. Nem szégyen a későbbi felismerés és későbbi csatlakozás, csak a vakelméletbe való értelmetlen és rögeszmés kapaszkodás s szégyen.
A tudás elől elzárni népünket: ez a bűn! Mióta nem tudjuk – megnézni legalább! kulturális kincseinket. - Megvenni? A Képes Krónika kiadóit megbüntetik: drágult máris a kiadása!
Klasszikusainkat nem bírjuk megvásárolni. Filmjeinket nem bírjuk elkészíteni! Csak fakítanak és vakítanak bennünket… Ahhoz pedig, hogy győzelemre vigyük kultúránkat és kultúránk iránti igényünket, hozzá kellene jutnunk kultúránkhoz.
A nyilvánvaló ellenséges visszafogások számtalan csomagolásban léteznek. Ki kell csomagolnunk őket, lássuk a pőre szándékot, a színvallást, lássuk a fényt!
Visszakanyarodva a „lehetséges” kifogások látszólag kevésbé ellenséges módjaihoz (jobb csomagolás…), fel kell készülnünk az elhallgatásra. Ez nagy tehetetlenségi nyomatékot ad a helyben maradáshoz, és nemzetünk jelenkori egységmentes állapotában ellenségeinknek kedvezhet.
A tudományos csomag felirata különböző lehet. Tanult nyelvész nem fogja mondani, hogy a hun nyelv nem a magyarral azonos, de azt mondhatja, hogy nincs birtokában az eredeti forrásoknak! Ebben kétségtelenül igaza van, és aggódom magam is, államközi kapcsolatok révén megszerezhető-e Irántól az Iszfaháni-kódex hiteles másolata, és elvégezhető-e a nyelvi lektorálás. Dr. Detre Csaba könyve készül… de erre nem lehet még alapozni… Addig marad a közölt, töredékes anyag, ez vizsgálható „csupán”.
Másik kibúvó: „a hun nem is hun, hanem magyar”! (Tehát még mindig nem volna közünk a hunokhoz…) Ez „előzetes választ” igényel! Jártam Jerevánban, láttam az Ararátot. A Matenadarán múzeum kincseit szemléltem, az ékkövekkel kirakott arany örmény betűsor előtt álltam megilletődve, és letérdeltem Meszrob Mastoc szent írásadó szerzetes szobra előtt – áldó keze alá. Az örmény szent írástudók nem tévedtek. A nyelv, és nép amelyet hunként leírtak, az hun is, nem pedig a „hunok közé keveredett magyar”. A nyelvi anyag is bizonyság, benne a hun világkép tükröződik: történelmünk, vallásunk, hitvilágunk, szokásaink. Az Iszfaháni kódex földrajzi tere a hun történelem térsége.
Megsértenénk az örményeket, ha feltételeznénk róluk: nem igazán ismerték azt a népet, amelyet leírtak, miközben a hun király kérésére térítő papot adtak, az örmények két nép nyelve sok száz közös szót sőt! - közös nyelvtani szerkezeti elemeket is tartalmaz. Régebbi továbbá a kapcsolat, együttműködés – a Van-tó, az Ararát, az Araxex folyó térségeiben, erre régóta számos lehetőség volt egymás megismerésére…
Nincs tehát kibúvó. Inkább idézzünk fel néhány „hun” szót, hogy a tereket : múltbéli tereinket felmérjük! Toka: kelet, Tokai. Keleti, Toku: Keleti hun tartományok (Kína közelében…) Nissurukh: Nyugati Birodalom, Rimurrukh: Római birodalom. Hindi: India. Parszi: Perzsia. Hajkh: Örményország. Júnkh: Görögország. Napijagh: Elbrusz (szó szerint Nap hegy!) Karrabata: Kárpátok (sz.sz.: Sziklafal). Volga: Madü Volgjagh. Kücsü Volgjagh: Don (Kicsi-folyó). Bastevolgjagh: Dnyeper (Széles-folyó). Delivolgjagh: Duna (Déli-folyó). Ha Látható, milyen hatalmas térséget fognak át a szavak. Az utóbbiak a térség folyói, a Pektei-tengir (Fekete-tenger) tápláló vizei. Kivéve a Volgát, ez a Kaszpi tengerbe folyik. Nézzük meg jobban a Volgát, mint szót! Nincs ez kapcsolatban a hunmagyar volgin – volgün igével, ami annyit jelent, hogy folyni? A volgjagh meg folyót jelent, és „nem jéző nyelvjárásban” volgagnak hangzik. Nyugodtan kimondhatjuk: őseink adták a nevet a nagy folyónak. Aki a szó származását a Földrajzi nevek etimológiai szótárából akarja megismerni, csalódnai kell, mert számtalan próbálkozás ellenére nem sikerült megfejteni származásának rejtvényét. Ime – a megfejtés: a Volga hunmagyar szó, folyót jelent. Mint a német volgende szó is: elfolyót, következőt. Egy-két földrajzi név is jelzi, a hun nyelvünkben sok örömét lelheti a nyelvbúvár magyar. Vagy ha csak szereti valaki anyanyelvét! Fogadjanak még egy példát annak bizonyságául, hogy ez a nyelv a miénk, ezt nekünk kell magunkhoz ölelnünk. Az égi jelenségek közül (több mint 40 bolygó – csillag – és csillagkép-elnevezés, szebbnél szebbek!) hozzuk le a mai „hivatalos” Regulus latin név hun megfelelőjét: Bajnekheni. Nem herceg tehát, hanem: Bajnokavató! A keni szó ugyanis: avatás, felkenés, tehát főnévi fogalom. (Kenin: felkenni. A szó fejlődése: fölvesz az igenév egy i hangot, és „leadja” a második „nyílt” szótagját. Ez az ún. Horger-törvény. Tehát kenin – kenini – kenni.) Meglepő fordulatokat hoznak az Iszfaháni kódex szavai, hiszen a mai „hivatalos” nyelvészeti álláspont szerint a bajnok nem magyar, hanem délszláv jövevényszó. Az 5. században dészlávok? A Kaukázusban? Vagy még egy példa. Amikor megfejtettem a Golkheni hun csillag talányát, magam is csillaggá változtam! Ez a hun Golkheni ugyanis a Capella latin csillag, az un. Kecskecsillag. És mi jött ki nekem megfejtésül? Hát ez: Kápolnaavatás. Kissé hosszú lenne leírni, a gol hogy jön a Kápolnához, ezért felsorolok csupán ősi szógyököket és szavakat, hogy az összefüggések zamatát ízlelgessék Olvasóink: gol, gól, golyó, Golgota, koponya, haj – kaj, kap, kápolna!
Igazi öröme a „hun” nyelvnek, ha szavai visszaköszönnek a Kárpát- medencében! Ha megtaláljuk mai nyelvünkben, az már természetes. De megvan-e a Bajnokavató csillag például? Mert ha megtaláljuk itt, az vagy a hunokkal – avarokkal együtt maradt jelenlegi hazánkban vagy Árpád magyarjaival érkezett vissza. Lássunk – halljunk csokákat: az imént emlegetett Bajnekheni hun csillag Bajnokcsillag néven élt a Kárpát-medencében. Lugossy József 19. századi nyelvtudósunk gyűjteményében Megfejtetlen csillagnevek cím alatt szerepel (V.ö.: Toroczkai Wigand Ede: Öreg csillagok c. dolgozatával és Kulin György: A távcső világa c. munkájával. Mindkettő közli a Lugossy féle csillagneveket.)
Említhetünk még sok-sok példát, de legalább még egyet: a hun elődeink Lubba névvel nevezték a Göncölt. Ez öntőkanalat jelent. A Kárpát-medencében? Lugossy gyűjteményében: Lappantócsillag! Egy ipari tevékenység az égen! Öntés folyik. Ilyenkor, égi öntés alkalmával Lubba lappant (-lobbant), a hullócsillagok pedig lappannak (lobbannak). Íme, őseink és őseink ősei számára ilyen meghatározó élmény volt e réz-, bronzkori munkafolyamat, hogy az égre vitte annak élményét! Nem csodálatos dolog?
Írtam erről egy (állítólag) nemzeti érzelmű újságnak, kérve, közölje írásomat. A főszerkesztő nem értette. Nem csodálom… Én viszont átéltem Ózdon az öntés-csapolás misztériumát. Az egész város élménye volt, az égre is fölvetültek színei-fényei. Bámészkodtam falusi üllők körül, vasverőket csodálva, estvéledtem be sokszor a mezőn a csillagok alatt. És éreztem magam megsértve és megszégyenítve magyarságom miatt, kisebbségi létben állítólagos többségi nemzet fiaként, csoda hát, hogy magával ragad a hun csillagnevek fölemelő élménye? Aki ezt nem érti, járjon folyton porba szegzett fejjel-szemekkel, és föl ne nézzen, mert meglátja fönt az égi királynőnket: Éjnáját, (Corona Borealis, nekik.) Nekünk Éjnője. És a mi neveink a régebbiek. Ősibb, mint a görög, latin, arab. A hun Wűren ősibb, mint a görög-latin Orion, a mi „vadászunk” nem is vadász, csak a Biblia nevezi annak. Valójában Nimród ősapánk ő, a méd-szkíta-hun Wűren (-Űre, Űrjen) csillagkép a Kárpát-medencében is uralja a magyar égboltot: „Ő” a Kaszáscsillag, de ő az Óriás…is, felajzott íjával őrködik felettünk… Minden csillag között pedig az egyik legfényesebb: az Altair, vagy Atair, amely csillag a hun Athira megfelelője. Ez a név pedig a gótul Atillának hangzó Atyácska, a hun Világkirály neve, Övé tehát a csillag is… Bizony, ezek szenzációs kutúrtörténeti tények, mi pedig, boldog birtokosok helyett balga bohókosok vagyunk. Nemhogy örülni nem tudunk, nincs, aki örüljön, nincs, aki felfogja, mi történik velünk. A nemzeti elhülyülés legvégső fázisába jutottunk: már az se tudja, hogy mi a magyar szó, akinek pedig – táltosként – ezt kellene közvetítenie. Ez az idő a szóvivők ideje. A jó szót pedig hozni kéne népünknek, nem elvinni tőle! /Abban a biztos tudatban indítottam útnak eme írásomat is, hogy egy következmények nélküli országban mindent lehet és mindennek az ellenkezőjét is tenni. A vigasztalásom azonban örök: én sohasem csalódom./