Orbán Viktor nem mondott igazat, alighanem tévedett. Megszokhattuk, hogy e megállapítás a kelleténél gyakrabban fogalmazódik meg, de ezúttal különös súlyt ad neki az apropó, Orbán ugyanis a múltról, saját politikai pályafutásának, pártjának geneziséről nyilatkozott: „Én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Márpedig a mostani miniszterelnök az 1980-as években a diktatúra ellen harcolt. Demokráciát, jogállamot, egyenjogúságot követelt minden közéleti szerepvállalásában, akár a híres 1989. június 16-i beszédéről, akár az Ellenzéki Kerekasztalnál végzett tevékenységéről van szó. Sőt, ide érthető a kilencvenes évek elejének Orbán Viktora is, aki a nagyobb liberális pártnál is liberálisabbnak igyekezett mutatkozni. (Sikerült is neki.) Minderről dokumentumok tömkelege idézhető, és idézhető is marad, akárhogy akarja a történelmet átíratni-átretusáltatni a 2010-es évek elejének Orbán Viktora, illetve akármennyire törekszenek is erre különböző mértékű igényességgel megáldott követői.

Nyilván – joggal – fogjuk idézgetni még a kivételes egyértelműséggel odavetett mondatot, a parlamenti vitapartner, Harangozó Tamás MSZP-s képviselő is joggal csapott le az orbáni kinyilatkoztatásra: „nem a diktatúra ellen harcoltam”. Orbán talán ma már szégyelli, tagadja, hogy egykor bizony úgy volt oroszlánrésze az MSZMP pártállami diktatúrájának felszámolásában, ahogy. Sőt, már ezen a téren is bedőlt saját propagandájának, s úgy véli, történelmi küldetése valójában már akkor is az általa kijelölt „bolsevikok” elmozdításában és a helyükre önmaga pozicionálásában öltött testet. Pedig nem. A rendszerváltáskor feltűnő, majd azt követően a Csurka István körül kristályosodó szélsőjobboldal gondolati eleme volt, hogy egyes személyeket kell kipécézni és a lejáratásukra, elmozdításukra törekedni, ezzel szemben az akkori, Orbán Viktort is soraikban tudó demokraták valóban „csak” és elsősorban a rendszert akarták megváltoztatni, egypárti helyett többpárti, pártállami helyett jogállami, diktatórikus helyett demokratikus politikai intézményrendszert és kultúrát akarták meghonosítani, alkotmányos garanciáit megteremteni stb.

Orbán nem először tévesztette össze a múltat a jelennel. Persze, érthető a zavarodottsága, hiszen mégiscsak skizofrén helyzet, ha annak a 89-es jogállamnak a kiépítésében vállalt szerepére emlékeztetik, amelyet éppen most bont (illetve híveivel bontat) le. Nem is csoda, hogy egyre erősödik sértődöttsége is, hiúsága is. A Harangozóval vívott szópárbaj érdekes eleme volt, hogy megint kizárólag személyes sértegetésként értékelte a kormánya politikai tevékenységének címzett kritikát, azonosítva magát a „néppel”, igaz, ezúttal csak a 2010-es választásokon pártjára voksoló százezrekről beszélt konkrétan. (De érdemes arra felfigyelni, hogy beszédeiben gyakran visszatér a „minket megtámadtak”, „mi kivédtük” szófordulat, s az önmagát a néppel vagy az országgal folyton azonosító vezető nem éppen a demokratikus politikus jellemvonása. Nem szeretnék odáig eljutni, hogy a miniszterelnök focicsapatának meg nem adott tizenegyes is a magyarság elleni nemzetközi összeesküvésből fakadó frontális támadássá manifesztálódjék.)

Visszatérve Orbán vallomására, miszerint nem rendszerek ellen, hanem emberek ellen harcolt, a dolog már csak azért sem áll meg a lábán, mert meg kellene mondania, kik is azok a diktatúracsináló „emberek”. A honi jobboldalon még mindig meghökkentően sokan vannak, akik – fogalmazzunk óvatosan – nem érezték olyan nagyon rosszul magukat a Kádár-rendszer különböző szintjein, akár a magasabbakon is. Bár Orbán Harangozónak adott válaszában elszólta magát, hisz azt is mondta, hogy „akik az Önök párttársai”. Vagyis a bizonyos „emberek” elleni küzdelem Orbán számára a rivális párt lejáratásának puszta eszköze, sajátos ideológiájának lényegi eleme pedig önnön hatalmának mindenáron való megtartása. Nem az számít tehát, hogy 1989 előtt hol voltak, hanem az, utána hová kerültek. Ezzel a mai Orbán Viktor megérkezett arra a pontra, amely korábban a szélsőjobb sajátja volt, s a régi Orbán Viktor küzdött is ellene: „bolsevikok” azok, akiket ő annak tart. Ez persze velejéig hamis, ám nagyon kényelmes felfogás, már csak azért is, mert ekként a bolsevikok újratermelhetők, mindenkor ki lehet jelölni őket. (Tehát bolsevik lehet a szemükben egy mai baloldali demokrata akkor is, ha legfeljebb a tejbegrízt kavargatta az óvodában akkor, amikor Orbánék rendszert váltottak, ugyanakkor nagy hazafivá lényegíthető át bármilyen egykori párttag vagy akár vezető is.) Na, ez már közelebb áll ahhoz, amit Orbán „ócska bolsi trükknek” minősített, s kiegészíteném azzal, hogy nem szűkíteném le a „trükk” jelzőjét a baloldali színezetű diktatúrák eszköztárából vett elemekre.

Higgadtabban persze lehet arról beszélni, hogy 1989–90-ben a rendszerrel együtt a rendszert működtető embereket is leváltották. Fontos viszont, hogy utóbbit az akkori rendszerváltók (Orbán is) rábízták a szabad, demokratikus parlamenti választásoknak nevezett intézményre. (Ennek emlegetése is fészkelődést vált ki fideszes körökben manapság.) De a két folyamat (a demokrácia kiépítése, illetve demokratikus politikusok hatalommal való felruháztatása) akkor elvált egymástól, s nem véletlen, hogy ez kényelmetlenül érinti a mai Orbán Viktort, akinek személye már most is ennyire összeforrott az általa épített új politikai rendszerrel. Mai énjét vetíti vissza a múltba, neki most a bizonyos „emberek” elleni küzdelem a fontosabb. A mai Orbán kétségtelenül azt hiszi, hogy saját demokratikus ellenzékének vele szemben kritikus emberei ellen harcol. Pedig valójában ma sem ellenük, hanem egy rendszer ellen küzd, ezt pedig demokráciának hívják.

Fazekas Csaba