Van nekünk, ugyebár, isten és a 2/3 kegyelméből ez a miniszterelnöknek látszó valakink.  Mert hát, messzebbről nézve annak látszik, de közelről…

Közelről leginkább egy krakéler, aki, ha kérdezik – Sólyom által, teljesen indokolatlanul – hogy készen áll-e a kormányzásra, határozottan azt feleli: készen áll. Azután amikor palotapincsije most azt kérdezte tőle, elvállalná-e a miniszterelnökséget, ismételten határozott igennel felelt.

Így van ez: a mi Orbánunk rendkívül határozott egyéniség. Határozott volt, amikor kokikat meg sallerokat osztogatott Brüsszelben, határozott volt, amikor pávatáncot járt az ET előtt, határozott volt akkor is, amikor senkitől fel nem hatalmazva 20 évre eladósította az országot Putyinnak, és végül határozott volt, amikor kijelentette: folytatják. Hogy mit, arról nem szólt, de hát, minek is szólott volna? Nem elég a határozott kijelentés? Akkor meg már mindegy, mit is folytatnak, elég, ha azt határozottan teszik.

A vezér, Lajossal és Tónival. Fotó: 444.hu

Szóval, Orbán határozott, és üzengetős. Üzent ő már széken állva, üzent dobogóról, üzent emelvényről, üzent ország házából, üzent utcasarokról, üzent mikrofon mögül, üzent zászlóerdő előtt, üzent spontán kamerába, üzent előre megfontoltan, elég széles a repertoárja.

Most azonban Brüsszelnek üzent, széles vásznon: tiszteletet a magyaroknak! Indokolni ugyan nem indokolja, hogy miért is, de szokása szerint hepciáskodva megköveteli, amivel azért van egy kis baj: a tiszteletet nem megkövetelni, hanem kiérdemelni kell! Ebben a formában, ugyan, miért is kellene Brüsszelben bárkinek tisztelni a magyarokat? Mitől tiszteletre méltóbbak a magyarok, mint a lengyelek, vagy a szlovákok, vagy a dánok? Tán csak nem a folytonos orbáni és kormányzati beszólások, beintések és pimaszkodások okán? Vagy az ilyen kiskakasos melldüllesztés okán? Tán azért kellene tisztelni a magyarokat, mert WC-be rekkentik, ablakon kidobják, elégetik, megtapossák az Unió zászlaját? Vagy mert Európában egyedül álló módon, felsőbb parancsra a másikat gyűlölve élnek? Akad uniós ország, ahol minden féle gyűlölködés nélkül él határon belül két külön nemzet, csak éppen Magyarországon a magyarok nem képesek erre. Ezért kellene hát minket tisztelni?

Vezessük tovább a gondolatot: Orbán, mint tudjuk – persze, tőle, mert más nem igazán állította – maga a nemzet, tehát  ő maga a magyarok, úgy en bloc, ergo, egy személyben követeli meg minden magyar nevében a tiszteletet Brüsszeltől. Csakhogy, itt el is akadtunk: Orbánt az ég egy adta világon senki sem tiszteli Brüsszelben. Még kényszer szülte néppárti társai sem. De még csak Moszkvában sem, Pekingben sem, Washingtonban pláne nem. Némi tiszteletet tán csak Észak-Koreában és Azerbajdzsánban tanúsítanak iránta.

Ennél fogva, talán jobb lenne, ha nem az ő nevével fémjeleznék ez a követelést. Mi több, talán követelni se kellene. Esetleg kiérdemelni.

Hogy mennyire nem állok egyedül a véleményemmel…