Csütörtök, 2012. december 6. 08:24

Címkék: levélhullás Orbán Viktor

Levélhullás Orbán népe Megfogadtam a 168 Óra ajánlását, és elolvastam Bruck András cikkét az ÉS-ben. Kitűnő írás, de aki depresszióra hajlamos, ne vegye kézbe, mert elmegy tőle az életkedve. Valamennyien tudjuk és a bőrünkön érezzük, hogy a két és fél éves Orbán–Fidesz-uralom hová juttatta az országot, ám a legelszomorítóbb nem az, hogy a szerző kilátástalannak látja a közeljövőt – „Viktor nem fog elmenni!” –, hanem az, hogy a távolabbi jövőben sem lát reményt a kibontakozásra és változásra. Lám, az erősen megcsappant létszámú kétharmad, a „fülkeforradalom” tűzön-vízen át kitartó törzsgárda-ármádiája még tapsol a „vezénylő tábornoknak”, és nem veszi észre – nem akarja észrevenni –, hogy átverték. Mire pedig ráeszmélne, és próbálna változtatni, már késő lesz, mert Orbánék úgy bebetonozták magukat a hatalomba, olyan rendszert építettek fel, és annyira számukra kedvező választási módszert dolgoztak ki, hogy leváltani őket szinte a lehetetlennel határos. És a népnek nincs más választása, mint nyögni. Ám a többség még ma sem nyög, hanem dorombol. Mint a kádári puha diktatúrában. Mert úgy látszik, nincs is igénye a szabadságra. Megvan jól anélkül is...

Látnunk kell, hogy a gyökerek mélyek, és messzire nyúlnak. E sorok írójának 1945-ben megadatott átélni a második köztársaság születését, majd felszámolását, a Rákosi-terror, majd a Kádár-korszak éveit, és már akkor döbbenten figyelte, hogy a többség boldogan dagonyázik és még dorombol is, ahogy a mindenre rátenyerelő diktatúra lépésről lépésre fosztja meg jogaitól, és kényszeríti rá a maga falanszterrendjét. Ez kezdődött az 1947-es választással, majd lett egyre rosszabb, míg elérkezett a robbanáspont, és az ötvenhatos forradalom elsöpörte az egész Rákosi-bandát. Erről a pár évről ugyan már kevés közvetlen tapasztalattal rendelkezem, mert a meghamisított választást követő hónapban államellenes szervezkedés (a Peyer Károly nevével fémjelzett „összeesküvés”) miatt az ÁVO letartóztatott, és hét évet töltöttem rács mögött. Szabadulásom után sok évig a másodrendű állampolgári segédmunkáslét jutott osztályrészemül, s akkor még fájdalmasabb volt látni, hogy az 1957. május elsejei felvonulással újabb fejezet kezdődött a diktatúra történetében, és a dagonyázás, a dorombolás tovább folytatódik...

És ezt látjuk, tapasztaljuk ma is. Szomorú, hogy e téren napjainkban jeleskedik az a polgárság (középosztály), amelynek elsősorban lenne feladata a demokratikus értékek őrzése és átmentése. Ezzel szemben úgy tűnik, vérében van a megalkuvás, a meghunyászkodás és az autoriter hatalom lázongás nélküli tűrése. Ezt gyakorolta a kommunizmus négy évtizede alatt, és ezt folytatja most is. Második természetévé vált az ilyen-olyan diktátorok eltűrése, és Orbán Viktor erre játszik, amikor megalkotta a maga „centrális erőterét”, és megállapította, hogy a félázsiai származású magyarságnak csak az erő imponál, s úgy is kell vele bánni.

Stirling György
Eger