Ahogy a hvg.hu hasábjain Tokfalvi Elek írásában
megfogalmazza: „nem hazudik, csak nincs viszonyban a valósággal”. Ennek
az alternatív megfogalmazása: nem hazudik, csak dehogyisnem! Az írás a
továbbiakban egy sereg nagyon jó megállapítást tesz és következtetés von
le, de most mást említek meg.
Ma megkaptam Orbán várva várt, jó előre beharangozott legújabb
levelét… gyakorlatilag két példányban, mert a postaládánkban egyszerre
két levél lapult: a másik feleségemnek címezve, akivel immár sok-sok éve
egy háztartásban élünk. És mindez megint száz-akárhány millió kidobott,
jobb sorsra érdemes forintért!
Mivel én felbontottam a levelet – ő az övét már érintetlenül hagytam –
a következő napokban várható kánikula hatását megelőzve a levélnek
sikerült felforralnia az agyvizemet. A bevezetőben említett sajátos orbáni
viszonyt az igazmondáshoz ez a levél is remekül példázza.
Már megint győztünk! De kit is győztünk le? Nem mást, mint az
ellenünk eljárást folytató Európai Uniót (aminek – ha eltekintünk a
súlyozástól – mi egy huszonheted, illetve most már huszonnyolcad része
vagyunk), vagyis saját magunkat! Mi más juthat erről eszünkbe, mint hogy
– à la Karinthy – „álmomban két macska voltam, …”?
Ellenfelünk, valamiféle gonosz erőként, térdre kényszerült a nagy
magyar teljesítmény előtt: fogcsikorgatva volt kénytelen beszüntetni
ellenünk a túlzott deficiteljárást. Nyilván nem szívesen tette ezt! Nem
örült, hogy ki kell engednie bennünket a karmai közül. Vajon mit kezd
majd ezek után fojtogató, bűzös leheletével? Melyik tagország lesz ezek
után a következő préda?
A levél utolsó mondata szerint miniszterelnökünk megköszöni nekem (és
a feleségemnek), hogy hozzájárultunk Magyarország győzelméhez.
Nekem erről a győzelemről a történelmi példa, Pyrrhus (vagy Pürrhosz) esete jut eszembe:
Már nem kell sok, elég egy-két újabb ilyen győzelem, aztán le is húzhatjuk a rolót!
Kapcsolódó hírek:
A gátlástalanság világrekordja