A függetlenségi harcnak nagy sarc az ára: az Orbán-kormány nem csupán nemzetközi nyomásra kényszerült megszorításokra, hanem saját ügyeskedései miatt is. A mostani pályán a magyar gazdaság még 2014-ben sem éri el a válság előtti szintet.

Mintha a nemrég elhunyt Kemény Henrik vásári bábszínházában lennénk, a magyar kormányfő afféle Vitéz Lászlóként szüntelen harcot folytat ördögeivel. Mikor melyikkel: elődei árnyaival, külső és belső ellenzékével, profitleső multikkal, brüsszeli bürokratákkal, pénzsóvár bankokkal – egyetlen percig sem pihenteti palacsintasütőjét. Röviden így summázható az elmúlt két év gazdaságpolitikájának lényege.

A nagy csihi-puhi elriasztja azokat, akiket inkább marasztalni kellene. Magyarország korábbi befektetői és a hitelezői visszahúzódóban vannak, s ha a külföldi források kiáramlásának gyors üteme fennmarad, az már kiemelt kockázatot jelent a pénzügyi stabilitásra – állapítja meg a jegybank legutóbbi elemzése. Bár a tőkekivonásnak külső okai is vannak, az elvadítási faktor messze nem elhanyagolható. A jelenségre a kormányzat a közelmúltig csak afféle fenebánja-attitűddel vagy fenyegetőzéssel reagált.

Orbán Viktor Fotó: AP / Elisa Day

Most már igyekszik alternatív hitelezési csatornákat nyitni, csakhogy nem nagyon van miből: a lakossági megtakarítások lassan bővülnek, az államkassza lyukai viszont állandó foltozást igényelnek. A külföldi tulajdonosok másfél év alatt 3500 milliárd forinttal csapolták meg magyar bankjaikat – ez nagyjából a GDP 12 százaléka –, a mérlegfőösszeghez viszonyítva messze ez a legnagyobb arányú forráskivonás a régió országaiban. A folyamatot csillapíthatta volna, ha a kormány 2010 nyarán nem rúgja fel az IMF–EU-megállapodást; annak keretében a legnagyobb bankok vállalták ugyanis, hogy nem csökkentik aktivitásukat a magyar piacon. Az IMF kiebrudalása felmentette őket e kötelezettségük alól.

A hitelszűke is közrejátszik abban, hogy a beruházások 2008 óta zsugorodnak – folyó áron nagyjából a hét-nyolc évvel ezelőtti szintre zuhantak –, és az idén további visszaesés várható. A válság után viszonylag gyorsan regenerálódó ipar termelési és értékesítési volumene sem éri el még a négy évvel korábbi szintet, a kilábalás tavaly ősszel megtorpant. Az összeomló építőipar csupán 2005-ös termelésének 35-40 százalékát produkálja.

A munkanélküliség magas szinten beragadt, a fogyasztói árak növekedésének ütemét az adóemelések az 5-6 százalékos sávba vitték fel – miközben a közszféra bértömegét, a családi és szociális támogatásokat 2014-ig befagyasztották. Az állam valósággal szívja magához a szabad forrásokat a gazdaságból: egyik kezével adott ugyan némi készpénzt a tehetősebb munkavállalóknak, a többgyermekeseknek és a kisebb vállalkozásoknak, a másikkal viszont ennek a többszörösét rekvirálja.

Ennél is nagyobb kárt okoznak a rögtönzések és szabályszegések. Már a start is katasztrofális volt: a visszamenőleges hatályú bankadó, amit a hasonló szektorális adók követtek. Még el sem csitultak a viharok, megtörtént a kötelező magánnyugdíjrendszer felszámolása, amit a kormányzati propaganda azóta is igyekszik álságosan a tagok önkéntes döntéseként beállítani.

Az egyes ágazatok vállalatainak eltérő adóterhelésével, a termékcsoportok forgalmazásának különböző adóztatásával, a vállalati bérpolitikába történt mély beavatkozással a gazdasági szabályozásból eltűnt a normativitás, sérül az esélyegyenlőség, az állam messze nem versenysemleges, hanem a honi nagyvállalkozókat egyre nyíltabb eszközökkel preferáló politikát folytat. A Fidesz udvartartásába tartozó cégeket vastagon honorálja, a köztulajdonban lévő vállalkozások előtt egyengeti a pályát.

Bár Orbán Viktor kormányfő és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter egyvégtében arról álmodozik, hogy a régió legversenyképesebb gazdasági rendszerét fogják kialakítani, egyelőre a legkockázatosabbat hozták össze, ahol – mint azt az ajnározott német tulajdonú magyar cégek vezetői a minap megállapították – „jelentős gondokat okoz a kiszámíthatóság és a jogbiztonság hiánya”.

Ha Magyarország és a régió 11 országának átlagos államcsőd-kockázati indexét összevetjük (lásd ábránkat), kiderül, hogy a két mutató 2010 nyaráig nagyjából együtt mozgott, vagyis Magyarország nem lógott ki a közép- és kelet-európai átlagból, egészen addig, míg Kósa Lajos nyilatkozatának hatására szét nem nyílt a kockázati olló.

A Fidesz ügyvezető alelnöke azt pendítette meg, hogy Magyarország Görögország sorsára juthat. A kijelentés nem vált ugyan önbeteljesítő jóslattá, viszont ráirányította a befektetők figyelmét a magyar államháztartás sérülékenységére, s az eluralkodó kételkedést az egymást követő megszorítócsomagokkal sem sikerült eloszlatni.

Ellenzékben a Fidesz még azt sugallta, nagy ára van, ha egy politikát vagy egy kormányfő személyét nemzetközi bizalmatlanság övez. Vezetői azt ismételgették, hogy Magyarország 400-500 milliárdot spórolna azon, ha Gyurcsány Ferenc helyébe hiteles politikus kerülne. Ha ez akkor igaz volt, ma duplán annak kellene lennie, hiszen az Orbán-kormány megítélése sokkal rosszabb, mint Gyurcsányé volt a maga idején (a Bajnai-kormányé pedig kifejezetten jó volt). A befektetők még a válság mélypontján, 2008 ősze és 2009 tavasza között is a régiós átlagnál kisebb kockázatot láttak a magyar állampapírokban.

Ez feltehetőleg az akkori gyors IMF–EU-hitelnek tulajdonítható. Az IMF-kártyát tavaly novemberben az Orbán-kormány is kijátszotta, ami ezúttal is – pusztán a megállapodás reményében – a forint erősödését és a csődkockázati mutatók javulását eredményezte. De a magyar állampapírok kockázati felára még így is jóval nagyobb a románokénál vagy a bolgárokénál.

A körkörös bizalmatlansághoz külső tényezők is hozzájárultak, de a legsúlyosabb csapást tavaly szeptemberben a devizaadósok fix árfolyamú végtörlesztését lehetővé tevő törvény okozta. Erről a kormány sem a bankokkal, sem az Európai Központi Bankkal nem tárgyalt – bár ez is, az is kötelessége lett volna. Az eredmény féloldalas: a devizaadósok negyede 1350 milliárd forintnyi hitelt törlesztett 980 milliárd forint megtakarítás és új hitel felhasználásával, viszont a forint gyengülése miatt a szegényebb adósok terhei tovább nőttek; csakúgy, mint az úgynevezett nemteljesítő hitelek aránya.

Ráadásul a megugrott banki veszteségek miatt a pénzintézetek 370 milliárd forint tőkeemelésre kényszerülő tulajdonosai tovább szűkítették a hitelezést. Végül pedig a végtörlesztés nyílegyenesen vezetett a magyar államadósság bóvliba sorolásához.

Félidőben az Orbán-kormány Fotó: Végel Dániel

Minél nagyobb kamatfelárat fizetett adósságai után, annál dacosabban fordult szembe a kormány a pénzügyi világgal és a nemzetközi szervezetekkel, az állam finanszírozásának extra költségeit kizárólag elődei bűneinek és az ellenséges külső közegnek tulajdonítva. Az előbbiből annyi feltétlenül igaz, hogy az örökölt államadósság mértéke (a GDP 80 százaléka), annak költségei (évi 1200 milliárd forint), valamint a háztartások devizaalapú tartozásai (2010 tavaszán 7300 milliárd forint) nagyon szűk mezsgyét jelöltek ki számára.

E tények azonban éppen hogy különös óvatosságot indokoltak volna, hiszen a forintgyengülés, az állampapírhozamok – és nyomukban a kamatok – megugrása csak növelték a sérülékenységet. Ám erre a kormányfő ügyet sem vetett, és valamiféle naturbursch-jelmezt magára öltve elkezdte felettébb költséges magánháborúját. A magyar és a régiós csődkockázati mutató szétválása – amelyet a forint árfolyam-ingadozása is leképez – jól jelzi, hogyan lavírozta magát e politikával megszorítások sorozatába.

A különadókat, a magán-nyugdíjpénztári vagyon lenyúlását a külvilág nem stabilizációnak látta, hanem ügyeskedésnek. Míg a Fidesz vezérkara trükkök ezreit vélte felfedezni elődei költségvetéseiben, sajátjait azok sokszorosára rúgó fogásokkal bélelte ki.

Az egyszeri bevételek csak késleltetni tudták az érdemi költségvetési konszolidációt, azt nem lehetett megúszni. A magyar államadósság bóvliba vágása, a befektetői bizalomvesztés, a gyenge forint gyorsan annullálta az első valódi takarékossági döntések hatásait. Amikorra egy-egy rapid módon összeeszkábált megszorítócsomag stabilizálta volna az államháztartást, máris új lyukat ütöttek rajta a növekvő adósságterhek, a forintgyengüléssel automatikusan megugró kiadások – és újabb beavatkozási kényszert szültek.

Ha igaznak bizonyulnak a kormányzati számítások, a Széll Kálmán-terv tavaly márciusi meghirdetésétől 2012 végéig 1700–1900 milliárd forintos kiigazítást kell végrehajtania a kormánynak. A 2010-ben 4,2 százalékos államháztartási hiány 2,5-3 százalékra szorítása bő becsléssel is legfeljebb 400 milliárdos korrekciót igényelne, a többi a kieső egyszeri bevételeket hivatott pótolni, illetve a konfliktusos gazdaságpolitika számlájára írandó.

Költséges utat választott a kormány a közigazgatás, az egészségügy, a köz- és felsőoktatás, a közösségi közlekedés reformjára is. Adósságcsökkentő programja jegyében valamennyi területről igyekszik forrást kivonni, azzal érvelve, hogy a kapacitások koncentrálása, a beszerzések központosítása, a tetszés szerinti átcsoportosítások, a központi irányítás révén leszoríthatók a működési költségek.

Csányi Sándor és Nyerges Zsolt Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt

Ahol azonban a központ diktál, ott csökken az esélye, hogy a páciens (tanuló, ügyfél, beteg, utas) szempontjai érvényesüljenek, ahol központosítva van a beszerzés, ott nő a veszélye, hogy a helyi stikliket nagy umbuldák váltják fel. Ha az állam mindent magára vállal, rá vár az amortizáció, a pótlás, egy idő után a felújítás, a fejlesztés minden terhe is. Márpedig az Orbán-féle állam erre készül, sőt igyekszik a közszolgáltatásokból kiebrudalni a magántőkét. Nem új források bevonására törekszik, hanem a meglévő eszköz, vagyon, befektetett tőke tulajdonosát űzi el, esetenként az államosítástól sem riad vissza.

A gyorsításra fókuszáló, 2014-re 5-6 százalékos tempót megálmodó gazdaságpolitika két év alatt felszámolta a növekedés alapjait. A gazdaságba bevonható források megdrágultak, nincs elég tőke és hitel a fellendüléshez, a piaci viszonyok romlanak, a gazdaságpolitika egyre inkább protekcionista jelleget ölt. A belső kereslet zsugorodik, ráadásul a külpiaci viszonyok is egyre kedvezőtlenebbek. Szemben a Gyurcsány-korszak lassú lecsúszással fenyegető politikájával az Orbán-kormány kinyitotta a jövedelmi ollót.

Nyíltan a középosztály kegyeit keresi, a szegényekkel nem éppen könyörületes: közmunkára fogja, bünteti, fegyelmezi őket, korábbi járandóságaikat megcsapolja. Ebből a képletből csak lassú növekedés jöhet össze, maximum a régiós átlag hozható – tán még az sem, ha a szabadságharc elhúzódik. Mindenesetre egy IMF–EU-megállapodás lendíthet a helyzeten, főleg, ha a mostaninál racionálisabb pályára tereli a gazdaságpolitikát.

FARKAS ZOLTÁ