A magyar dolgozó nép Orbán Viktor szokásos, pénteki reggel interjújából (Kossuth rádió) megtudhatta, hogy a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) azért tagadta meg tőlünk a védőhálóként szolgáló ún. „rugalmas hitelkeretet” – amelyet a készenléti hitellel ellentétben nem kötnek feltételekhez, folyamatos ellenőrzéshez –, mert az IMF „egy bank”, amely csak azt akarta, hogy kormánya törölje el a bankadót, s bankok helyett adóztassa a zembereket. Amire persze, így Orbán sokadszor, mi nem vagyunk/voltunk hajlandók. (Nota bene: először hallottam életemben, hogy az IMF szolidáris volna az európai kereskedelmi bankokkal. Ilyen nincs! Nincs, nincs, nincs.)

Rövid véleményem: ez államférfihoz méltatlan, önigazoló, üres és nem kevésbé hazug fecsegés volt.

Pro primo, az IMF nem bank, hanem az ENSZ szakosított szervezete, amely 188 tagországának a tőkéjével gazdálkodik, természetesen a végrehajtó tanács judíciuma szerint. A forrásokat újabban a tényleg bajban levő, szegény vagy a szegénységből feltörni akaró országok felé terelik. Magyarország nem ilyen.

Pro secundo, azzal, hogy van-e bankadó vagy nincs (továbbá energia- és távközlési szolgáltatókra, kiskereskedelmi áruházláncokra kivetett sarc), az IMF nem foglalkozik – az ugyanis az Európai Unió asztala. (Az unió szerepére még visszatérek.)

Pro tertio, a 2009-ben létrehozott, valóban „rugalmas hitelkeretnek” (flexible credit line – FLC) elnevezett terméket eddig három ország vehette igénybe: Lengyelország, Mexikó és Kolumbia. Közös vonásuk három van: korábban egyikük se vette igénybe az IMF segítségét; „gazdasági fundamentumaik és gazdaságpolitikai teljesítményeik” (IMF-szöveg) rendben levőnek ítéltettek; egyikük sincs recesszióban, sőt a gyarapodás Mexikóban és Kolumbiában kifejezetten gyorsul (Lengyelországban lassul). Ők hárman bizonyultak méltónak arra a védelemre, amit a rugalmas hitelkeret az esetleg bekövetkező rossz fordulatok ellenében nyújt.

Orbán figyelmébe ajánlom, hogy az IMF ezt a különleges hitelkeretet (Lengyelország esetében 33 milliárd dollár – nem nyúltak még hozzá) egyetlen olyan országnak sem ítéli oda, amelyik egyszer már „élvezte” az IMF segítségét (Magyarország például), illetve amelyikben a „növekedés negatív” (ez a szóösszetétel egyébként magyar találmány, a recessziót palástolja). Ilyenformán elképzelni nem tudom, miért reménykedett Orbán abban – ha egyáltalán –, hogy Magyarország hozzáfér az IMF-nek ehhez a valóban laza pénzéhez. Azért, mert az elmúlt évben „jelentősen javult a magyar pénzügyek helyzete”? Mellébeszélés. Lengyelország mínusz 1 százalékkal rosszabb költségvetési szaldót mutatott ki a 2012-es év végén, mint mi, mégis – most januárban – további két évvel meghosszabbította számára az IMF a rugalmas hitelkeret „ablakát” – azaz a hozzáférés határidejét. Aki vissza akarja kapni 188 tagország közös pénzét, nem arra figyel, hogy a költségvetés mínusza 3 százalék alatt van vagy sem – igaz, az esztelen túlköltekezésre nagyon is figyel –, hanem arra, hogy van-e növekedés, mert ha van, nőnek a (normális, nem sarcszerű) adóbevételek, ha nincs, akkor csökkennek, ilyenformán a hitel visszafizetésére való képesség is ezzel arányosan csökken.

De mindezzel együtt hangsúlyoznom kell, sőt köteles vagyok, hogy az IMF soha, semmikor, semmilyen formában (se rugalmasan, se készenléti alapon) nem kölcsönöz uniós tagországnak az unió – a brüsszeli Bizottság – egyetértése nélkül. Magyarországra ezért mindig vegyes delegációk jöttek, igaz, IMF-vezetéssel, de uniós képviselettel. Amikor tehát szúrós(an igaztalan) megjegyzéseit Orbán Viktor kifejezetten az IMF-re hullajtja, szándékosan hallgat erről a mindenki előtt ismert összefüggésről. Én történetesen egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a „rugalmas hitelkeret” odaítélését az unió vétózta meg. Csakhogy ilyesminek a fölvetése nem volna comme il faut, mert még olyan látszat keletkezhetne, hogy nekünk  uniós vitáink vannak. (Vannak? Féltucat.) Orbán tehát a kussolást látta opportunusnak.

Ebből az alkalomból fölidézem a londoni The Economist 2012. január 7-i – tehát több mint egy évvel ezelőtt kelt  – szerkesztőségi cikkét, amelyben a világ általam legnívósabbnak gondolt gazdasági-politikai hetilapja, némiképp kiesve abból a visszafogottságából, amelyre a tekintélye épül, valósággal követelte, hogy az unió ne járuljon hozzá a demokrácia-deficites Magyarország által kért IMF-hitelhez! Bár, ismervén Olli Rehn finn pénzügyi biztost, ezt csak gyanítom, mégis szívesen illesztem ennek az írásnak a végére a mondatot: „És lőn!”

P.s. Az euróban kibocsátott magyar államkötvényt „veszik mint a cukrot”, halljuk. Az IMF pénze nem is kell nekünk. Naná, hogy veszik. X befektető fél-másfél százalékon jut forráshoz Nyugat-Európában, Amerikában, Japánban és ez a forrás neki legalább 5 százalék hasznot fial – bár kockázatost, hiszen „bóvlinak” minősülnek a papírjaink – Magyarországon. Kis bibi, hogy (1) az IMF készenléti hitele, amelyet a szokásos, illően szigorú feltételek mellett (talán) fölkínált, sokkal kevesebbe került volna nekünk és (2) az említett állampapírokban megtestesülő hitelfelvétel folytán bűvésznek kell lennie annak, aki a magyar államadósság folyamatos csökkentéséről papol. Ámde semmi félelem: fognak papolni, mert lehet. A bárányok (birkák) hallgatnak.

Aczél Endre újságíró