Orbán tudja, neki most újra választásokat kellene nyernie, ehhez viszont folyamatosan a nacionalizmus és az antikommunizmus vasát kell kongatnia, olyan erővel, hogy az elnyomjon minden más hangot. Október 23-i emlékbeszédében is e kettős törekvés jegyében szónokolt, és üzent újfent hadat a demokratikus ellenzék politikusainak.

– És igenis, már minden ovis tudja, hogy a Télapó kommunista volt, de a miniszterelnök bácsi elkergette, és ma már a Mikulás hozza a csokit a gyerekeknek! 

Ezúttal is kommunista hazaárulókként bélyegezte meg őket, akik mindig is a haza megrontására törekedtek és törekszenek. Vádaskodásainak alátámasztásához történelmi bizonyítékokra is szüksége volt.

A hazaárulás vádját az ellenzék szószólói már kikérték maguknak, én ezúttal a történelmi példatárat veszem szemügyre. Már csak azért is, mert Orbán nyilván úgy véli, a történelmi tényeknek is parancsolhat, képtelenségeket is állíthat. Holott ő is tudja, mi az igazság. Teljes tudatossággal állít mást, mint amit igazságnak tart, sőt azt sem bánja, hogy ezt hallgatósága is tudja. A Hősök terét elfoglaló hatalmas tömeg, a tévénézők jelentős része érettségizett. Tudják, hogy vezérük nem mond igazat, amikor például arról beszél, hogy a magyar történelem legsötétebb korszaka az orosz megszállás volt. Tanultuk, sok nagyon sötét korszaka volt történelmünknek. A tatárdúlás idején elpusztult szinte az egész ország. A százötven éves török hódoltság alatt „csak” a fele. Az első világháborúban 661 000 magyar katona esett el, több mint korábbi háborúinkban összesen. Ráadásul a rossz oldalon harcoltak, és Trianon lett a vége. A második világháborúban több mint egymillió magyar állampolgár vesztette életét, közülük 600 000 a származása miatt. A pusztulás 1944-ben kulminált, az Orbán Viktor számára legkedvesebb esztendőben, amikor a fél ország romhalmazzá változott. Ezt sem kell magyarázni, a budai Várban a háborús nyomokat máig nem sikerült eltüntetni.

A miniszterelnök ünnepi beszédében szóba került persze a Tanácsköztársaság is, ami jó alkalomnak tűnt számára a kommunistázásra. Ennek kapcsán azt is közölte, hogy ezt a bűnös mozgalmat a magyar nép maga verte le. Holott tananyag, hogy a Tanácsköztársaságot az entente parancsára a román hadak verték le. Minden érdeklődő könnyen utánanézhet, hogy a vesztett háború után nem akadt senki, aki a területi csonkításokba beleegyezett volna. Kun Béláék, bízva a világforradalom azonnali eljövetelében, kikiáltották a kommünt, felfegyverezték a gyárak munkásait, és hadba indultak az elcsatolt területek visszaszerzéséért, azt remélve, hogy a szerb, román, szlovák proletárok melléjük állnak. De nem ez történt, az utódállamokban a nacionalizmus kerekedett felül, az új állami lét fontosabb volt, mint a ködös forradalom, amiben még csak nem is hittek. Már akkor is megmutatkozott, hogy a nacionalizmus eszméje erősebb, mint a társadalmi egyenlőség gondolata.

1956-ról szólva Orbán úgy tünteti fel a forradalom és szabadságharc eseményeit, mintha a fiatalok minden előzmény nélkül, egyszerre csak rájöttek volna, hogy nem tűrik tovább a szovjet rabigát, és fegyvert ragadnak, hogy kiűzzék az elnyomókat. Körültekintő elemzést természetesen nem várhatunk el egy patetikus hangnemben tartott emlékbeszédtől, de az egyszerűsítés nem mehet el odáig, hogy történelemhamisítássá váljék. Orbán mostani beszédét vad antikommunista kirohanásnak szánta, tehát említés sem eshetett a névtelen fiatal áldozatok mellett a név szerint is ismert, mártírhalált halt exkommunistákról, Nagy Imréről, Losonczy Gézáról, Gimes Miklósról, Maléter Pálról, Szilágyi Józsefről, akiknek a koporsója előtt újratemetésük napján (1989. június 16-án) Orbán Viktor maga is lerótta kegyeletét. Ahogy a történeti előzményekről sem eshetett szó, úgy Nagy Imréék harcáról sem a sztálinista Rákosiék ellen. Utalni sem lehetett – illetve nem akart – arra, hogy ’56-ban még a forradalom oldalán is majd mindenki szocialistának, antikapitalistának vallotta magát. A forradalom rövid ideje alatt különféle erők jelentkeztek, új arcok, ismeretlen nevek kerültek az első sorokba is. Ugyanakkor tény, hogy a forradalom magasztos eszméjéhez nem illő lincselések is történtek. Később létesült egy 1956-os Intézet, amely tudományos alaposságra törekedve és komoly eredményeket felmutatva kutatta a forradalom történetét, és amelyet egy éve mirnix dirnix megszüntettek – nem azért, mert rosszul működött. Egyre gyanúsabb, hogy – helyette? – létre akarnak hozni egy történelemhamisító intézetet. Feltételezhetően azért, mert a magyar jobboldalnak nagyon nem tetszik az a történelmi tabló, ahogy ezt mi, demokraták látjuk. Ennek a nézetkülönbségnek volt szomorú bizonysága az idei ünnep.

És múltak az évek. Már 33 éve tartott a Kádár-rendszer, majdnem annyi ideig, mint az első világháború előtti régi szép békeévek aranykora. Tovább tartott, mint a Horthy-korszak. A sokat szidott magyar sztálinizmus úgy nagyjából nyolc évig húzta. Kádár a néplélekben Ferenc Jóska mellé került. Ellentmondásos korszak volt ez.

Elkövetkezett 1989, a rendszerváltozás éve. Orbán beszéde megint azt a látszatot kelti, mintha a történelmi fordulat szinte egyedül az ő műve lett volna. Nem látszik tudni arról, hogy a szovjet párt élére egy Gorbacsov nevű elvtárs került, aki szokatlan elveket vallott a kommunista párt és a szocializmus megreformálásának szükségességéről. A magyar párt vezetőinek jó hallása volt, azonnal felfogták, hogy sürgősen lépniük kell, mielőtt rájuk szakad a ház. A színfalak mögött idehaza azonnal tárgyalni kezdtek az ellenzékkel, miként lehet az ország hajóját nagyobb baj nélkül a polgári demokrácia kikötőjébe kormányozni.

Sejtettük, hogy nem lesz könnyű, mint akkoriban mondtuk, a rántottát visszaalakítani tojássá. De néhány év alatt csak kialakult az országban a piacgazdaság és egy polgári demokratikus rendszer, s ez eltartott vagy húsz évig. Azonban hamarosan kiderült, hogy piacgazdaságban, illetve az Európai Unió tagjaként sem tudjuk belátható időn belül utolérni a gazdagabb nyugat-európai demokráciákat. Noha sokkal jobban élünk, mint valaha – Nyugaton még jobban élnek. Sajátos dráma, hogy a magyar jobboldal, mint azt Orbán Viktor is elég hamar felismerte, a múltidéző horthysta irredenta, nacionalista szólamokkal és az antikommunizmusnak álcázott demokráciaellenességgel, szélsőséges rasszizmussal tud magának komoly tömegbázist kiépíteni, mit sem törődve azzal, hogy ezen a lejtőn visszajuthatunk 1944 szörnyűséges poklába. Tetézi a bajt, hogy a jelek szerint a demokrácia erői nem találják az ellenállás hatásos módját.

Zsigeri optimizmusom mégis azzal biztat, hogy ezek az erők győzni fognak, bár azt nem tudom, hogy mikor.

T.G.M .    2013.bovember.3.