Gratulálok sok internetes portál felfedezéséhez, hogy Orbán Viktor „értésre adta” az uniós csúcs utáni sajtóértekezletén: tudja, kik azok, akiket kitiltottak az Egyesült Államokból.

Még nagyobb gratuláció illeti Orbánnak azt a közlését, hogy a magyar titkosszolgálatok „seperc” alatt kideríthették (volna), kik ezek az emberek. (Mellesleg: hogy jönnek ide a titkosszolgálatok? Mire való az ügyészség hatalmasra duzzasztott nyomozó apparátusa, amely még véletlenül se „titkos”.)

Még egyszer: könyörgök, hogy jönnek ide a titkosszolgálatok? Az amerikaiak ugyanis közölték az érintettekkel, hogy nem kívánatosak, s ha egyszer közölték, akkor az illetők – feltéve és nagyon megengedve, hogy köztisztviselők – rohanvást tartoztak volna közölni a feljebbvalóikkal, milyen inzultus érte őket. Nem tették meg? Ugyan, nem vagyunk gyerekek, hogy ilyen marhaságoknak felüljünk és titkosszolgálati nyomozást keressünk a kitiltottak személyazonossága mögött.

Az amerikaiak százszor megmondták – az itteni ügyvivőjük is – hogy ez két fél dolga. Az egyik az amerikai kormány a másik az érintett magánszemély. Az utóbbinak az a dolga, hogy még csak véletlenül se kísérletezzék az Egyesült Államokba való bejutással, mert a reptéren visszafordítják.

Sőt. Feltételezem, hogy az itteni amerikai konzuli tisztviselők (nemhogy az ügyvivő!) egyáltalán nem bocsátkoztak vitába a tilalommal sújtottakkal. Csak a tényt közölték velük. Meglehet, e-mailben.

A többi, mint Goodfriend ügyvivő nagyon helyesen közölte a nyilvánossággal, a magyar hatóságok dolga. Ha akarnak, nyomoznak, gyanúsítanak, pert indítanak stb. a korrupt tisztviselők ellen, ebbe ők nem szólnak bele. Ez olyan munka, amelyet helyettünk nem végezhetnek el. És a bizonyítékaikat se szolgáltatják ki, nyilván azért, mert maguk is alkalmaztak titkosszolgálati eszközöket. Esetleg lehallgattak. Elégedjen meg Orbán annyival, hogy vannak bizonyítékok a kezükben, mert nem hoznak meg könnyű szívvel ilyen döntéseket.

Orbán nevetségessé válik, amikor bizonyítékokat kér, és a bizonyítékoktól teszi függővé, hogy lép-e. Az amerikaiak tudják, hogy egy ilyen „kötelezettségvállalás” (?) mit ér. Mivel jól, sőt igen jól informáltak, látták, hogy például a horvát ügyészség kezében bizonyíték van Hernádi Zsolt Mol-vezérigazgatóval szemben; ki is adtak ellene egy interpolos körözést, de a magyar igazságszolgáltatás a kisujját nem mozdította. A bevádolt ember vígan szotyizik Felcsúton. Miközben partnere, a megvesztegetett volt horvát miniszterelnök börtönbe került.

Körülbelül ennyit ér egy „idegen bizonyíték” olyan kezekben, ahol a nyomozó és vádemelő hatóság nem más, mint Orbán Viktor politikai akaratának a végrehajtója.

Képzeljék el azt a helyzetet, hogy mindennek dacára az amerikaiak kiadják a bizonyítékaikat. Innentől végeláthatatlan vita kezdődhet arról, hogy a bizonyíték hiteles-e, nem manipulált-e, hol készült, mikor készült, ki mondta, amit mondott, nem hazudott-e, esetleg nem ártatlanokat akart-e bajba sodorni. Ilyen csörtét az amerikai kormány nem vállal a kormány szolgálatában álló magyar jogászokkal. Nem mondanám, hogy szeretem az erős embereknek ezt a logikáját, de ezúttal ők az erősebbek. Quod dixi, dixi, tartja a római mondás, és ezen belül nincs tartomány, ahol engedményt tennének. Igazán sajnálom azt a féltucat vagy több embert, akit kitiltották Amerikából, de van egy még rosszabb hírem számukra. SOHA TÖBBÉ nem léphetnek be oda.

Aczél Endre újságíró
Írásai a Galamusban