Jogosan nevezi Orbánt gyávának az ellenzék, hogy elhárítja a választás előtti vitát, mert bizony a személyes elgyávulás is szerepet játszik abban, hogy mindenféle ócska ürügyet keres kibúvónak. Ez az elgyávulás azonban nemcsak személyes indítékú.

Tény, hogy még a demokrácia idején, amikor egyenrangú félként versenyzett, kétszer is alulmaradt. Azzal, hogy hárít, megerősíti a gyanút, hogy minden hatalomtechnikusi sikere (emiatt látszik erősnek) ellenére, szemtől szemben nem meri vállalni a megmérettetést. Ugyanakkor a kormányzás célja számára nem is volt más, mint hatalomtechnikusi feladat. Éppen azt akarta – és sikerült is megoldania –, hogy senki ne kontrollálhassa, főleg ne vitathassa, ami folyik. Innentől kezdve világos, hogy vitával szemben felhozott ellenérvek nem észérvek, és a közjóhoz sincs közük. Nem párbajban akar felülkerekedni, hanem a párbajon kívüli lejáratásban, az ellenfél sértegetésében. Muszklimutogató pozíciót kell felvennie, hogy mindenki erőfitogtatás kérdésének tartsa a miniszterelnök-jelölti vitát.

Az ellenzék  nem tudja ki a vezetője, mondja Orbán, azért nem áll ki Mesterházy Attilával. Fordított esetben habzó szájjal kérné ki magának, hogy a másik oldal azt firtassa, ki az ellenzék vezetője, ha azok már megnevezték, hogy ki az. Orbán azt sugallja, nincs másik oldal.

Számos hivatásos politikamagyarázó – sajnos vak – üzenetei ebbe a közegbe simulnak bele. Azt sulykolják, Orbán mintegy felemelné magához Mesterházyt, ha elfogadná a kihívást. „Felemelné magához”? Miért, Orbán hol van? Papírforma szerint egy közönséges miniszterelnök, négy évre megválasztva. Miért veszi mindenki tudomásul, hogy ő nem így gondolja? Holott amikor Orbán és a Fidesz az Unió ellen szokott szabadságharcot vívni, vagy Tavares jelentését kérik ki maguknak, akkor demokratikus jogaikra hivatkoznak – buzgó demokrataként pózolva. Itthon a buzgó  „demokraták” még a papírformának sem óhajtanak eleget tenni, magas lóról beszélve üzengetnek.

A kihívó ilyen látványos lekicsinylése persze gyengeségre utal, lélektanilag is, és a rendszer sebezhetőségét illetően is. Ezek a gesztusok önleleplezők. Az Orbán-rezsim manipulált valóságában semmi nem igaz. A vita, a párbeszéd ezért lett száműzve, ezért nincs demokratikus nyilvánosság, hogy ne legyen semmilyen ellenőrzés. Azért kellett a médiatér egészét elfoglalni,  így lehetett karanténba zárni az országot. Ezen a zárt rendszeren egy vita rést üthetne, megjelenhetne a valóság, és ez végzetessé válhat. Ha a miniszterelnök vitázik, akkor az bekerül az addig csak manipulált közegbe, a végén még elérné a választókat is.

Vitában bizony előfordul, hogy nincs igaza az embernek, hogy a másik félnek jobb érvei vannak, hogy jobb benyomást kelt.

Orbán kétszeresen is csapdába került. Vagy a valóssággal szemben kell megvédenie a hazugságot, ráadásul olyan terepen, ahol  már elbukott kétszer, vagy ráég, hogy gyáva.

Nem szabad hagyni, hogy kibúvót találjon. Nem egyszerűen az ő személyes legyőzése miatt, hanem mert mára ez az egyetlen  módja annak, hogy a valóság be tudjon törni a hermetikusan elzárt manipuláltak világába. Orbán bujkálását éppen annak a láttatására lehet és kell felhasználni, amit el akar takarni, és  ha nem tesz eleget a követelésnek, fizessen a személyes gyávaság bélyegével.