Operett Én is eljutottam oda, ahová sokan mások mostanság. Hagyom a francba az egészet, befejezem a blogot. Elhagyom az országot, bár nem fizikailag, hanem gondolkodásban. Mert értelme nem sok van sem az írásnak, sem az olvasásnak, sem a tiltakozásnak, sem a véleménynek. Meg aztán, kit érdekel, mit beszélek én? Senkit.

Az én hangom csak egy a sokból, fel sem fog tűnni, ha elhallgat.

Amúgy is sok a dolgom, az írás meg ugye időigényes elfoglaltság.

Ezen töprengek már napok, ha nem hetek óta.

Hogy számít-e, fontos-e?

Arra jutottam az önmagammal folytatott vitában, hogy fontos.

Ha másnak nem, nekem fontos.

Nem hittem, még csak nem is gondoltam arra, hogy olyan országban fogok élni egyszer, amely képes Európa kellős közepén diktatúrát kiépíteni.

Mert ez az. Nem vagyok történész, sem politológus, tehát a pontos feltételek megléte, vagy meg nem léte nem gátol a véleményem kialakításában.

Voltak már jobb és kevésbé jó kormányaink, bölcs és buta politikusaink, okos és ostoba törvényeink.

A baj az, hogy most nincs kormányunk, nincsenek törvényeink és legfőképpen nincsenek politikusaink.

Az nem politikus, aki a tulajdon érdekeinek védelmében, a létező legaljasabb, legmocskosabb módon használva a hatalmát kifosztja és tönkreteszi az országot, annak lakóit.

Az nem kormány, amely bizonyos családok, érdekcsoportok céljait kiszolgálva, a személyes hatalom és haszonszerzés érdekében naponta köp az arcunkba, miközben olyan politikai paprikajancsikat emel bársonyszékekbe, akik egy nyilvános WC takarítására is alkalmatlanok és méltatlanok lennének.

Olyan parlamentünk van (elfogyott a nagybetű), ahová traccsolni, gúnyolódni, röhögni, enni és aludni járnak be a kesztyűbábok, bármit megszavazva, amit a főnök utasításba ad, bármit beterjesztve, amit a kezükbe nyomnak.

A képviselők régen elfeledték, hogy nekik nem önmagukat, nem a bankszámlájukat kellene képviselniük, hanem minket, választókat.

Ebben az országban meg lehet tenni ezernyi dolgot, amelyért minden más országban ezen a földrészen páros lábbal rúgnák seggbe a kicsit sem tisztelt álpolitikust. A közfelháborodás elsöpörné a francba azt a politikából élősködőt, akiről kiderülne, hogy a fizetését bőven meghaladó módon él, hogy az ő házáig aszfaltozták le az utat, hogy a köz pénzéből jár nyaralni, hogy az apja-anyja-férje-felesége-kutyája-macskája-óvodás csoporttársa-szomszédja hirtelenjében nagyon meggazdagszik, nem a maga esze és képességei arányában.

Nálunk rendben lévő dolog egy csomó minden, amiért máshol bukna és börtönbe kerülne egy teljes kormány és minden, bélféreg-jelleggel működő élősködő.

Nem tudok még egy olyan társadalmat a környéken, ahol ilyen természetességgel lehetne ordas hazugságokat hirdetni, ahol ilyen aljas módon lehetne korlátozni a társadalmat megillető alapvető jogokat, ahol a szólás szabadságát hatalmi eszközökkel sárba lehetne tiporni.

Ezzel (a többi mellett) az a nagyon nagy baj, hogy maga a társadalom is korcsosul. Minden alkalommal, amikor nem áll ki a jogaiért, amikor nem védelmezi önmagát és a nála gyengébbet, felad valami nagyon fontosat.

Amikor elfogadja, elhiszi a nyilvánvaló hazugságokat, amikor nem kéri számon az aljasságokat, torzul.

Lehet hinni abban, hogy jól élünk. Lehet örülni a rezsicsökkentés lélekemelő mindenhatóságában, a “minket utánoz az egész Világ”, a “közmunka megold mindent”, a “megmentjük a devizahiteleseket”, a “senkit nem hagyunk az út szélén” és ezernyi hazug baromságban.

A társadalmi rothadás elvezet odáig, hogy nem számít, mi történik a másikkal. Nem fontos, hogy gyermekek százezrei éheznek, hogy családok élnek teljesen kilátástalan helyzetben, hogy idős emberek kukában turkálva próbálnak élelemhez jutni. Nem érdekes, hogy csupán azért, mert valaki a nagyhatalmú-vezérpárt ellen merészel szólni, írni, ki lehet rúgni a munkahelyéről, tönkre lehet tenni, sárba lehet tiporni.

Nálunk mára természetessé vált, hogy a “miniszterelnökúrkegyelméből” van a zászlónkra hímezve, személyre szóló törvények születnek akár visszamenőlegesen is, magánérdekek alapján dőlnek el országos, mindenkit érintő dolgok és ha ezt valaki számon akarja kérni a nagyuraktól, akkor a nyilvános megalázástól a zsarolásig, a pitiáner aljas mocskolódástól a hatóságokkal való fenyegetettségig mindennel szembe kell néznie.

Mindeközben üvöltve követel magának tiszteletet az a kormány, amellyel már csak diktatúrák vezetői állnak szóba. Mi több, nem magának, a nemzetnek, a magyar népnek követel tiszteletet.

Mindez odáig tud fajulni, hogy egy senkiházi bármikor feljogosítva érezze magát arra, hogy a nyilvánvaló hibáját nem elismeri, és mély meghajlással lemond a zsíros állásáról, hanem érthetetlen módon szintén tiszteletet követel a magyar népnek. Elképesztő. Röhejes. Szánalmas.

Ez már a legalja mindennek, ahol most tartunk. A pocsolya legmélye, a trágyadomb bűzlő közepe.

Egyszer bukni fog az egész rendszer, mert ez elkerülhetetlen. Egyszer el kell számolnia mindenkinek a viselt dolgaival.

El kell számolnia miniszterelnöknek, minisztereknek, csinovnyikoknak, hírszerkesztőknek, újságíróknak, tanároknak, orvosoknak, pékeknek, apáknak, feleségeknek, szomszédoknak, köztársasági elnököknek és iskolaigazgatóknak, nyugdíjasoknak és egyetemistáknak, szülőknek és gyermekeknek.

El kell számolnia azoknak is, akik önként vállalják a besúgást, a mocskolódást, azt hazudván önmaguknak, a hont védik.

Szánalmas dolog ez. Szánalmas az is, ha fröcsögő nyállal követelik mindenkin, aki rossznak, tűrhetetlennek tartja a mostani rendszert, hogy miért nem tartotta eddig rossznak, miért nem szólt az elmúlt időben, miért csak most nem tetszik. Mert eddig biztosan ő volt pozícióban és azt elveszítvén hőbörög most.

Ennek a dumának csámpásra van taposva a sarka, penészes, bűzös.

A rendszerváltás óta felnőtt egy egész generáció.

Soha ilyen ócska kormány, ilyen aljas rendszer nem volt, az én életemben biztosan nem.

Lehetne sorolni Pakstól Kishantosig, focistadionoktól emlékművekig, de leírták, leírtuk százszor, százan.

Leírtuk, elmondtuk.

Le fogjuk írni, el fogjuk mondani holnap is, holnapután is.

Mert minden írni tudó felelőssége, hogy ne hallgasson. Fontos lehet egyetlen hang is. Akkor is, ha reménytelennek tűnik.

Mert egyszer – hamarosan – el kell számolni.

Mindenkinek.

Edgar Swan