Hosszú szolgálatnak nyugalom a vége,

 amikor elértem, felnéztem az égre

 hála az Istennek most már megpihenek

 nem parancsol senki, magam ura leszek.

 Nem lesz többé nekem zsarnokom az óra,

 nem pislogok félve a nagymutatóra,

 nem kell olvasgatnom mikor üt és hányat

 nem kell odahagynom a jó meleg ágyat.

 Csak akkor kelek fel, amikor jólesik,

 az egész háznépem kívánságom lesik

 etetnek, itatnak s vakarják a hátam

 ezt a boldog időt, jaj de régen vártam.

 Rám virradt az első nyugalomnak napja,

 feleségem így szólt, hallja e kend apja:

 itt rám villantotta gyanúsan a szemét,

 hát most már igénylem fele segítségét.

 Elvégre nekem ezt esküvel fogadta

 de hát amíg szolgált, nem volt foganatja,

 már egy kis pihenés, énrám is rám fér

 meglátja nem sok ez, s azután ráér.

 Ezelőtt feleség, háziállat s gyermek

 én nálam mindnyájan hamarabb felkeltek,

 most már négy órakor a házba nem férek

 azon a jogcímen, hogy most már ráérek.

 Feleségem eddig sohasem volt bajban

 még a jövés- menés sem fogott ki rajta,

 amióta végleg eljöttem nyugdíjba

 minden nap más bajok mutatkoznak rajta.

 Emiatt kell nekem legkorábban kelni,

 emiatt kell nekem a piacra menni

 emiatt vár rám ezer féle dolog

 sokszor a szemem, már alig-alig forog.



 Amikor szolgáltam, megkímélt mindenki

 még a gyermeknek sem volt szabad mukkanni,

 most már mindenkinek szabaddá lett a tér

 itt is az a jogcím, az öreg már ráér.




 Éjjel ha a cica elnyiffantja magát

 így szól feleségem, ihol van a kabát

 bocsásd ki öregem, várd is meg, Te nem félsz

 majd lepihensz azután, Te legjobban ráérsz.

 Hogyha üzletekbe vagy piacra megyek

 utolsó vásárló biztosan én leszek

 elfáradok bele, olyan sokszor kérek

 de hát leintenek, várjak, én ráérek.

 Ha meg elülhetnék jönnek az unokák,

 szilaj borzas fiuk, maszatos kislánykák

 mind az én nyakamba ömlenek szegények

 cibálnak s tűrnöm kell mivel, hogy ráérek.

 Én édes Istenem! Hátha már ráérek

 én üljek azért is, akit elitéltek?

 Hol volt ez a sok baj idáig megbújva?

 pont csak arra vártak, hogy menjek nyugdíjba.

 Mindennek meg van a maga nehézsége

 na ha majd meghalok, megpihenek végre.

 Csakhogy álmot láttam, ami megmutatja

 mi vár odaát, a szegény nyugdíjasra.

 A menny kapuja előtt, ott áll egy nagy sereg

 fele bosszankodik, fele meg kesereg.

 Kérdem, miért áll kívül ennyi szellem utas?

 rá mondja egy bakter, ez itt mind nyugdíjas.

 Van itt kérem olyan, aki kétszáz éve

 kóborog idekint s vár a bemenésre,

 mert ha az ajtóig némelyik el is ér

 Péter így mordul rá, : kend nyugdíjas, ráér

 No, ha valamikor még újra születek

 tudni fogom már, hogy mitévő legyek.

 Leszek taligás, vagy örök vándor utas

 Akármi, csak éppen ne legyek nyugdíjas.

Sánta László úrtol(Kaposvári  látogató) megtudtam,hogy a szerző egy nyugdíjas,

Nagy Kálmán nyug.máv.altiszt.

Köszönet  mindkettőjüknek