Idézőjelben a cím, hiszen Déry Tibortól loptam. De csak azért, mert nem tudok jobbat. Bár lehet, hogy inkább a „napok mocska” vagy „szennye” címet kellene adnom ennek az írásnak. Mert egyre elviselhetetlenebb az, ami naponta ebben az országban történik, s ami ellen nem teszünk semmit. Igaza van Seres Lászlónak: „A valódi botrány mi vagyunk”.

Nézzük csak egészen röviden az elmúlt napokat, ezek hordalékait, a szennyet. Mit is emeljek ki? Tasó és Illés képviselőket, akik miután képtelenek politikailag értelmezhető vagy akár csak félig értelmesnek tekinthető mondatokat mondani, ezért inkább női képviselőtársukra tesznek primitív megjegyzéseket? Az újnáci szellemiséget terjesztő Kárpátia zenekarnak juttatott kormányzati támogatást, vagy L. Simon László erről szóló ATV-beli nyilatkozatát, amelyben a derék kultúrpolitikus közli, hogy nyugodt a lelkiismerete, mert adtak pénzt a Kárpátiának, meg adtak pénzt a holokauszt évfordulóra is? Így! Vagy Papcsák polgármester legújabb korrupciós ügyét? Az összevissza talicskázott százmilliókat, amit már „Viktorral” sem lehet megbeszélni? Majd esetleg az országgyűlés elnökével, akit nem zavar, hogy párttársait jogerősen sikkasztásért elítélték, a lényeg, hogy az általuk vezetett város „elindult a fejlődés útján”, meg egyébként is „a bennük élő és lélegző ősi életfa ma is irányt mutat”. Ugye, tetszenek érteni?  Esetleg azt, hogyaz ügyészség szerint nem bűncselekmény a zsidók deportálásában aktívan részt vevő, elítélt háborús bűnöst éltető molinót egy tömegrendezvényen kifeszíteni? De említhetném azt a gyomorforgató botrányt is, amely a fogyatékosok társadalmi integrációjával kapcsolatos, s amelyben a Heves megyei kormánymegbízott, egy Horváth nevű kormánypárti képviselőjátszotta a leggusztustalanabb szerepet. Ezzel összefüggésben előhozhatnám a Pető Intézetnek nem megszavazott külön támogatás, vagy éppen a szombathelyi Aranyhíd Nevelési-Oktatási és Integrációs Központ pénzügyi ellehetetlenítésének az ügyét. Ezekre az esetekre különösen büszke lehet a nemzeti ügyek kormánya. De kitérhetnék a bizonyítatlan vádak alapján tönkretett cigány fiatalember esetére is, ami persze csak csepp a tengerben, mert ilyen és hasonló ügyek naponta fordulnak elő ma Magyarországon. Ezen persze nincs is mit csodálkozni, hiszen ebben az országban hivatalos politika a cigány gyerekek elkülönítése, az oktatási szegregáció, amelyet a keresztényi szellemben irányít és támogat az egykori lelkész miniszter.

Közben pedig a pedagógusokat a legaljasabb módszerekkel kényszerítik bele az egyébként még nem is létező Nemzeti Pedagógus Karba. Ja, és az egyik „kedvencem”, Pintér belügyminiszter, akinek legutóbbi nyilatkozatában több figyelemreméltó mondatot sikerült mondani. Például úgy véli, hogy a közmunkások „értékteremtő” munkát végeznek, miközben szerinte „a közfoglalkoztatás legfőbb értéke, hogy dolgozik a foglalkoztatott”. Ezt érti mindenki? Más helyen azt is közli a sokoldalú miniszter, hogy „a Kormány nem kíván beleavatkozni a piaci folyamatokba”. Attól tartok, ezt a mondatot még majd meg kell beszélnie a miniszterelnökkel. Legtalálóbbnak azonban azt a megállapítását tartom, hogy a szociális temetésnek Magyarországon „hagyományai vannak”. „A temetést – az utóbbi évtizedeket leszámítva – évszázadokon keresztül a család és a rokonság végezte. A férfiak sírt ástak, temettek, az asszonyok lemosták és felöltöztették, a saját házában felravatalozták az elhunytat”. Komolyan ezt mondta! Végül is ő egy hagyománytisztelő kormány oszlopos tagja. És persze itt van abaloldallal való mindennapos riogatás, na meg természetesen a rezsicsökkentés. És folytathatnám…

Mindez két-három nap terméke. Önmagukban apró, gyakran jelentéktelennek tűnő hírek, de épp ezek mutatják, hogy törik meg ennek a társadalomnak a gerince. Hogy a pedagógusok bármit aláírnak, csak el ne veszítsék az állásukat. Hogy senki nem emeli fel a hangját a cigányok emberi jogainak napi gyakorisággal történő durva megsértése ellen. Hogy két-három újnáci jobbikos képviselő meg tudja akadályozni a roma kulturális központ létrehozását egy vidéki városban, és a Fidesz-KDNP asszisztál ehhez. Hogy a kormánypárt gond és minden következmény nélkül el tud csalni egy önkormányzati választást, s még a legnyilvánvalóbb bizonyítékokat sem cáfolja, hanem egyszerűen letagadja. Hogy olyan választási rendszert kényszerített rá az országra, amelyben a választási körzetek határát a kormánypárti szavazatok maximálása jelöli ki. Hogy ebben a választási rendszerben az országban élő nemzetiségek vagy a kormány által életben tartott nemzetiségi szövetségek listáira, vagy országos pártlistákra szavazhatnak – mindkettőre nem. Viszont az ország határain kívül élő „magyarok” minden további megkötés nélkül szavazhatnak a pártlistákra.

Attól tartok ez Orbán legnagyobb sikere. A mindennapi élet szabadságának a korlátozása. Az, hogy hazugságokkal, hamis mítoszokkal, be nem tartható ígéretekkel, pozíciókkal, kisebb-nagyobb összegekkel egyszerűen megveszi magának a választópolgárok egy részét. A másik részét pedig egzisztenciális félelemben, bizonytalanságban, teljes kiszolgáltatottságban és függőségben tartja. De csak azért tudja abban tartani, mert hagyjuk. Mert nem akarjuk, nem vagyunk képesek megérteni, hogy minél inkább félünk, annál tovább fog tartani a félelem. Ha Orbán tudja, látja, hogy félünk, akkor minden eszközzel erősíteni fogja ezt a félelmet. Éppen ezért nincs más út, mint az engedetlenség, az ellenállás. És ez nemcsak az ellenzéki pártok támogatását jelenti. Hanem azt is, hogy a mindennapi életben sem kötünk semmiféle kompromisszumot ezzel a rezsimmel. Hogy elszántságot mutatunk akkor is, amikor látszólag minden az ő oldalukon áll. Ennek a két napnak a hordaléka, a szennye, mint cseppben a tenger, mutatja, miért elviselhetetlen ez a rendszer – nemcsak politikailag, nemcsak ideológiailag, hanem morálisan is. Ha ezt tűrjük, akkor valóban mi magunk vagyunk a botrány. Akkor ezt érdemeljük. A szociális temetést, az életfát, a trafikokat, Hoffmann Rózsát, L. Simont, Balogot, és az összes többit.

forrás: Galamus