Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én jobb’ szeretek azon mérgelődni, hogy egy ősz halántékú, kormányát görcsösen markoló nyugdíjas bácsi „totyog” előttem belterületen negyvennel, mint akkor cifrákat kiabálni, amikor hirtelen, a semmiből kerül elő egy mellettem elszáguldó, majd elém (természetesen indexelés nélkül) bevágódó sportkocsis vagy motoros fiatal. Palicz István jegyzete.
A harmincasok egy része nem ismeri a harmincas táblát, hangos benzinfröccsel legyint a sebességmaximumokra, kocsmafröccsel pedig a zéró toleranciára. Kihívásnak tekinti a „taxis zöldet”, eszében sincs megálljt parancsolni paripájának a stop és elsőbbségadás táblához érve, életveszélyesen szlalomozik a zsúfolt forgalomban, pár másodperc várakozás helyett inkább jobbról előz, és bosszantó útakadályként tekint a gyalogosokra, biciklisekre. Szerintem a magyar autós társadalom ezen fékevesztett tábora jelent óriási veszélyt a többi, (aránylag) szabálykövető közlekedőre nézve, nem pedig az oly sokszor bűnbaknak kikiáltott, nem egyszer persze valóban bizonytalankodó, csigatempóban haladó és hibázó szépkorú.
Sokan leteszik a slusszkulcsot a nyugdíjba vonulásuk után, kihasználva az ingyenes tömegközlekedés lehetőségét vagy felismerve (a családtagok előtt persze soha sem beismerve) a korral járó képességromlást. Nem véletlen, hogy a 60 és 70 éven felülieknek egyre gyakrabban kell megjelenniük a jogosítványuk sorsáról döntő orvosok színe előtt, akik, bízzunk benne, hogy nem a „hálájuktól elérzékenyülten”, hanem a valós egészségügyi helyzetkép alapján, felelősségteljesen mérlegelnek – valamennyiünk érdekében.
- Palicz István -
Kommentáld!