Nemzeti szuverenitásunk

2012. január 18. szerda, 03:22 |

Az éter és a nyomtatott sajtó is tele van a magyar hazaffyak jajveszékelésével, hogy mily szörnyű támadások érik mostanában minden oldalról szegény nemzeti szuverenitásunkat. Bizony, minden oldalról: újságíróktól és politikusoktól, baloldaliaktól és jobboldaliaktól, Keletről és Nyugatról. Főleg Nyugatról.

Előszöris itt van a mérhetetlen mennyiségű kritikai újságcikk a német, francia, brit, amerikai stb. stb. sajtóban, amelyek csöppet sem festenek hízelgő képet a magyar kormány tevékenységéről. És előfordul, hogy néha túlzásba esnek, mint mondjuk Plantu híressé vált karikatúrája a Le Monde-ban – de hát istenem, egy karikatúrának az a jellegzetessége, hogy túloz. Hogy aztán mindez nem esik jól a magyar kormányférfiaknak, azt el tudom képzelni, ez azonban az ő magánsérelmük, nem a nemzeti szuverenitás sérelme. Emiatt a szerencsétlen nagyköveteket mozgósítani nevetséges, és persze ha vállalják, ők is nevetségessé teszik magukat. Különben is annyi lapról és cikkről van szó, hogy nincs az a mégoly szolgalelkű nagykövet, aki ezt szusszal bírná… De hát mégis, mit gondolnak? Hogy a nyugati szabad sajtónak nem áll jogában bármilyen véleményt leírni? Mert ha rágalmakat közölnének, az más lenne, azért tényleg helyreigazítást lehetne kérni, s ha megtagadják, akár perelni is lehetne őket. De nem: kormányunknak a puszta vélemények fájnak.

Hát még ha politikusok mondják őket! Aminek ugye előbb-utóbb következményei is lesznek: mindenféle bizottságok, vizsgálatok, figyelmeztetések. Brüsszel megsérti a magyar szuverenitást! – kiabálnak. Már hogyan sérthetné meg, ha az Európai Unió tagjai vagyunk, és e minőségünkben kötelezettséget vállaltunk arra, hogy az Unió központi szervei adott esetben véleményt mondhatnak és beleszólhatnak az ország ügyeibe – mint bármely más tagállam ügyeibe is. Amikor aláírtuk a csatlakozási szerződést, szuverenitásunk egy szeletéről bizony lemondtunk. A „brüsszeli bürokraták” szemére így csak olyan véleménynyilvánításokat vagy beavatkozásokat vethetnénk, amelyek túlmennek a szerződésben foglalt kereteken. De például a Nemzeti Bank ügyei és hasonlók egyértelműen a kereteken belül vannak, ezzel kapcsolatban tehát fölösleges és hiábavaló bármiféle jogtalan beavatkozásról panaszkodni.

Ámde talán még jobban fáj, ha a rosszalló vélemény nem Brüsszelből érkezik, hanem Washingtonból, esetleg a Budapestre akkreditált amerikai nagykövet révén. Engedtessék meg ezzel kapcsolatban először is az a megjegyzés, hogy amikor a jelenlegi nagykövet asszony korábban többször kifejezte a magyar miniszterelnök iránti csodálatát, azt persze nem tekintette illetéktelen beavatkozásnak a magyar kormányzat, a magyar kormánypárt, a magyar kormánypárti holdudvar. Másodszor azonban talán célszerű lenne (itt is, mint általában) a realitások tudomásulvétele, e vonatkozásban nevezetesen azé az alaptényé, hogy az Amerikai Egyesült Államok globális világhatalom, amelynek – ennek megfelelően – globálisak az elkötelezettségei. Nem csodálható tehát, ha érdeklődik arról, mi megy végbe egy általa barátinak tekintett országban. Beavatkozás csak az lenne a részéről, ha (mondjuk az EU-hoz hasonlóan) bizonyos kérdésekben irányítani akarná a magyar politikát vagy politikusokat – hogy azonban baráti véleményt mond, mi csodálkoznivaló van azon?!

Guilty – flickr/Swambu

A lényeg azonban végül is abban van, hogy Magyarország – önkéntesen és szabad akaratából – tagja az Európai Uniónak, tagja a NATO-nak, tagja az európai közösségnek és a nyugati világnak. Legalábbis ezt vállalta különféle szerződésekben. És ha vállalta ezt, akkor vállalásának a gyakorlatban is meg kell nyilvánulnia, az európai és nyugati értékek képviseletében. (Erről tavaly áprilisban írtam, Európai identitás címmel.) Ha egy társaság tagjai vagyunk, akkor viseljük el a társaság többi, sokféle tagjának ilyen-olyan véleményeit, ha beléptünk egy klubba, tartsuk magunkat a klub illemszabályaihoz. És ha ezt nem akarjuk, arra is van persze megoldás: ki is lehet lépni.

Végül pedig: itt valójában nem az országról és annak nemzeti szuverenitásáról van szó, hanem csupán az ország aktuális kormányáról és annak önös érdekeiről. Ezért voltaképpen nem csoda, ha a kormánypropaganda gyakran él ma is azzal az alantas állítással, mely a magyar ellenzék működését látja a külföldi vádak mögött. Talán annyit már visszavettek az abszurd vádakból, hogy a nyugati konzervatív lapok, főleg pedig konzervatív politikusok megnyilvánulásai mögött már nem az itthoni baloldali politikusok árnyát akarják mindenáron fölfedezni. De, hajtogatják makacsul, a szocialisták a saját pártcsaládjuk révén mégiscsak befolyásolják a nyugati közvéleményt. Mármost egyfelől emlékezhetünk még rá, hogy a magyar miniszterelnök néhány éve tényleg szabályos följelentést jelentett be saját pártcsaládja lisszaboni kongresszusán az akkori magyar kormány ellen – meglehet, úgy véli, hogy a baloldali magyar politikusok is olyanok, mint ő. Vagy pedig, másfelől, föltehetjük a kérdést: azt várná el netán, hogy a magyar szocialistáknak, ha európai párttársaik kikérik a véleményüket az ország helyzetéről, a kormány és a kormánypropaganda ostoba hazugságait kellene elismételniük?!

Lendvai L. Ferenc