Nem tudjuk, hogy csinálták, de nagyon szép lett!
követés
A fotókat teljes terjedelmében nem lehetett átmásolni itt megnézhetőek:
http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CCEQFjAA&url=http%3A%2F%2Findex.hu%2Fnagykep%2F2014%2F10%2F18%2Fandras_es_gyorgyi%2F&ei=12VLVLe8N6HlywPFnIC4Bw&usg=AFQjCNEQ93DweV3fTKBIit0pbNsDx67okA&bvm=bv.77880786,d.bGQ&cad=rja
2014.10.18. 12:45
András és Gyöngyi születésük óta kerekes székesek, de ez nem
akadályozza meg őket abban, hogy teljes életet éljenek: dolgoznak,
sportolnak, és van egy hatéves, egészséges kislányuk, Noémi. Most pedig
arra készülnek, hogy kiköltözzenek András szüleinek a házából, és
teljesen önállósodjanak. A Rehab Critical Massre készülve felkerestük
őket, hogy elmeséljék, milyen spártai kiképzést kaptak a Pető
Intézetben, milyen érzés, ha elfelejtik levenni őket a vonatról, és
milyen reakciókat kapnak, amikor egy családként sétálnak az utcán.
„Isten
kegyelme, hogy csak ennyire lettem sérült” – kezdi a történetét András,
akinek születésekor a nyakára tekeredett a köldökzsinór, és 22 percig
nem kapott rendesen levegőt. Ettől a központi idegrendszerének a
mozgásért felelős része súlyosan megsérült, a kerekes székét is csak az
állával tudja koordinálni, de szellemileg teljesen ép. „András gyönyörű,
szépen fejlett kisbaba volt. Nem akartam elhinni, hogy tényleg nem
egészséges. Azt gondoltam, hogy majd én megmutatom az orvosoknak, hogy
nincs igazuk. Teljesen nem is lett, ahhoz képest, hogy azt mondták, vak
lesz, süket lesz, szellemi fogyatékos lesz, kutya baja sincs" – mondta
András anyukája, Katalin. (Fotó: Bődey János / Index)
András
hároméves korában bekerült a Pető Intézetbe, és egészen nyolcadikos
koráig csak kéthetente hétvégén vitték haza. Az intézetben, hatévesen
találkozott először Gyöngyivel, aki már akkor is nagyon tetszett neki,
udvarolt is a lánynak. „Én meg persze nem értettem, mit akarhat tőlem,
kicsik voltunk még, és persze mint minden iskolában, a Petőben is
megvolt a fiúk-lányok ellentét" – mondta Gyöngyi. Miután kikerültek az
intézetből, évekig nem találkoztak, aztán egy passiójátékon sodorta
össze őket a sors. András Jézust alakította, Gyöngyi pedig az egyik
lator volt. Ez 2006-ban történt, és azóta együtt vannak. (Fotó: Bődey János / Index)
„Az első
emlékem a Petőből, hogy folyamatosan éhes vagyok, mert ott nem
segítettek enni, és a rángásaim miatt mire eljutott a számig a kenyér,
már teljesen szétmorzsoltam” – mesélte András. „Nekem nagyon stresszes
volt az intézet, mert nem használhattam a kerekes széket, amiben sokkal
önállóbb voltam. Így járnom kellett, és ha méterenként elestem, akkor
méterenként fel kellett állni” – vette át a szót a Gyöngyi, aki nemrég
visszatért az iskolába, hogy előadást tartson a gyerekeknek, és végig
azon izgult, vajon a régi tanárai mérgesek-e rá, amiért most kerekes
székben ül. „Ott az volt a lényeg, hogy magadtól találd ki, hogyan tudsz
megoldani egy-egy problémás élethelyzetet, mert csak így tudod
megtanulni és később magadtól is megcsinálni. Ezt egy egészséges ember
nem tudja kitalálni helyetted.” „Ez sokszor hasznos, de nagyon nehéz
megtalálni azt a határvonalat, hogy mi az, ami még inspiráló, és mi az,
ami már romboló az önbizalomra" – mondta András. (Fotó: Bődey János / Index)
Abban
mindketten egyetértenek, hogy bármennyire is kegyetlennek tűntek akkor
az intézet módszerei (a nyolcvanas évek óta egyébként sok minden
változott a Petőben), ennek köszönhetik az akaraterejüket és a
makacsságukat. Andrást a szülei egyébként otthon sem „hagyták békén”, az
intézetbe kerülése előtt és hétvégenként is napi 4-5 órát tornáztatták a
konduktorok utasításai alapján. "Nagyon furcsa dolgokat kellett vele
csinálni. Volt például olyan, hogy egy élére állított asztallapon
kellett lógnia úgy, hogy a kezével támasztja magát. Biztos vagyok benne,
hogy ha nincs ez a sok torna, akkor ma mozdulatlanul fekszik, és
beszélni sem tanul meg, mert az is mozgással együtt fejlődött" – mondta
Katalin. Az orvosok már András kisbaba korában megmondták a családnak,
hogy ahová 10 éves koráig fejlődik a fiuk, olyan lesz egész életében, és
ami a testi és verbális képességeket jelenti, ez így is lett. (Fotó: Bődey János / Index)
Ez
azonban Andrást nem akadályozta meg abban, hogy egy erős gimnáziumban
kitűnőre érettségizzen, majd elvégezze a Károli Gáspár Református
Egyetem jogi karát. „Én nem tanultam ilyen jól, engem jobban lekötött,
hogy próbáljak úgy élni, mint a kortársaim, de nem tudtam beilleszkedni.
Az érettségire se akartam elmenni, úgy féltem tőle, végül szó szerint a
nővérem dobott be rá. És milyen jól tette!” – mesélte Gyöngyi. „Vele ma
már nagyon jó a kapcsolatom, büszke rám, mindig azt mondja, nem semmi,
amit elértem. De amikor fiatalabbak voltunk, azt gondolta, nem kellene
olyan dolgokat csinálnom, mint ő, mert »nyomorék« vagyok." (Fotó: Bődey János / Index)
András
viszont nagyon jól érezte magát a kecskeméti Piarista Gimnáziumban, ami
akkor még egy fiúgimnázium volt, nagyon jó közösséggel. Az osztálytársai
mindennap felcipelték a lépcsőkön az osztályterembe, a dolgozatokat
pedig szóban „írta”, ahogy később az egyetemen is minden vizsgát szóban
tett le. Volt, amiben itt is a szülei segítségére szorult: az anyukája
négy éven át mindennap bejárt hozzá a munkahelyéről, és elvitte vécére
naponta egyszer. Később, az egyetemen, amit levelezőn végzett, András
már nem találta annyira a helyét, mert csak havonta egyszer voltak órák,
és olyankor mindenki rohant. „Csupa négyest meg ötöst kaptam. Ez úgy
azért nem olyan nehéz, ha nem tudsz eljárni bulizni meg szórakozni” –
mondta. (Fotó: Bődey János / Index)
„Hogy mi
volt a legnehezebb az elmúlt 37 éveben, mióta András megszületett? Az
elmúlt 37 év” – mondta Katalin. „A legszebb pedig az volt, amikor
láttuk, hogy András meg fog élni, rendben lesz, és persze az, amikor
megszületett a gyönyörű egészséges kislányuk. Noémi mindenért kárpótol
minket, az összes rosszat elfelejtettük.” (Fotó: Bődey János / Index)
„Nem
tudjuk, hogy csinálták, de nagyon szép lett” – ez Gyöngyi kedvenc bókja,
amit egy olyan alkalommal kaptak, amikor Noémivel és Andrással sétáltak
az utcán. A most elsős kislány érkezése óriási öröm és kihívás volt az
egész családnak. „Mindig is vágytam egy babára, de amikor teherbe estem –
elsőre sikerült (!) –, nagyon féltem attól, hogy az izomgörcseim miatt
baja lehet, ezért még azon is gondolkoztam, hogy megtartsam-e. Egy orvos
korábban azt mondta, nem lehet gyerekem, ő aztán nagyon meglepődött, és
szerintem rosszul érezte magát a tévedése miatt, mert végig elég bunkó
volt velem.” (Fotó: Bődey János / Index)
A
terhesség és a szülés végül teljesen rendben zajlott. „Csodálatos érzés
volt, amikor először pelenkázhattam be a kislányom, de egyben ez volt az
a feladat is, amivel a legnehezebben birkóztam meg eddig” – mondta
Gyöngyi. Noémi féléves volt, amikor elkezdtek járni a helyi református
egyház babakörébe, ami a mai napig egy nagyon fontos kötelék Gyöngyinek.
„Nem szeretem a barátaimat csak betegekre korlátozni, én az egész
világra nyitott vagyok, és itt az egyházból is sok barátom van." De nem
csak az emberi kapcsolatok miatt fontos kötelék az egyház: a
reformátusokhoz hordja például mosni a család szennyesét is, hogy ne az
anyósára háruljon a mosás-teregetés-vasalás hármasa. (Fotó: Bődey János / Index)
Gyöngyi
egy Nyíregyháza melletti kis faluból származik. Miután Andrással
egymásra találtak azon a bizonyos passiójátékon, rendszeresen vonatra
szállt és eljött Kecskemétre, hogy találkozzanak, mert András nehezebben
közlekedik. Kecskeméten eleinte egy akadálymentesített kollégiumban
találkoztak, aztán Gyöngyi egyre többször járt Andrásék házában, is és
végül ott költöztek össze. A házban négy generáció él együtt, és nemcsak
András, hanem a nővére és gyerekei is ott laknak a tetőtérben. (Fotó: Bődey János / Index)
„Ahol 10
ember él együtt, ott mindig van konfliktus. Nagyon szeretjük egymást,
de egy idő után mindenki elfárad” – mondta András. Ezért aztán most
nekiálltak, hogy megvalósítsák a régóta dédelgetett tervüket:
szeretnének teljesen önállósodni, és különköltözni a szülőktől. A lakás
már megvan, de még akadálymentesíteni kell. És van még egy probléma: elő
kell teremteniük a pénzt arra, hogy egy segítő napi hat órában (reggel,
délben és este 2-2 órát) velük legyen, enélkül ugyanis nem tudnak
mindent megoldani. „Csak az, hogy én reggel ki tudjak kelni az ágyból,
havi több tízezer forinttal fogja megterhelni a családi kasszát” –
sóhajtott András. (Fotó: Bődey János / Index)
Andrásnak
Gyöngyi segít inni, enni, pisilni, sőt még gépelni is, mert neki a
homlokára szerelt kütyüvel egy kicsit lassan megy. De megfürdetni vagy
beleültetni a kerekes székébe nem tudja. „Noémi is szokott segíteni,
például zoknit húzni” – mondta András. Noémi nagymamája éppen attól fél,
hogy ha elköltöznek, a kislányra túl sok feladat hárul majd, de
Andrásék épp ezt szeretnék elkerülni a fizetett segítővel. Mindketten
dolgoznak, de a pénz, amit a részmunkaidős állásaikkal megkeresnek,
egyelőre nem elég a segítő kifizetésére, ezért most pályázatokon
próbálják előteremteni a szükséges összeget. (Fotó: Bődey János / Index)
„Az
emberek alapvetően segítőkészek velünk. A rendszer rossz, mert sokszor a
mozgáskorlátozottaknak kiépített rámpára is egy lépcsőn vagy egy padkán
át vezet az út, de ezeket az akadályokat segítenek leküzdeni az
emberek” – mondta Gyöngyi. Előfordulnak egészen extrém esetek is:
egyszer Gyöngyi Budapestről jött haza Kecskemétre vonattal késő este,
zuhogó esőben, és a kalauz elfeledkezett arról, hogy őt le kell emelni
vonatról. Gyöngyi egyedül volt a kocsiban, senkinek tudott szólni,
miközben egyik állomást a másik után hagyták el. Aztán egyszer csak
megjelent a kalauz, lesegítette a vonatról, és néhány telefonnal
elintézte, hogy fél óra múlva egy kis Bzmot elinduljon visszafelé
Gyöngyivel. (Fotó: Bődey János / Index)
Ha
Andrásék együtt, egy családként sétálnak az utcán, akkor csodálkozó,
részvétteli vagy örömteli pillantásokat kapnak. „Teljesen természetes,
hogy megnéznek minket, nem gyakran látnak még egy kerekes székes embert
sem, nemhogy kettőt egy egészséges gyerekkel. Én is megbámulom mondjuk a
törpenövésű embereket” – mondta András. (Fotó: Bődey János / Index)
Vannak
Andrásék életében olyan nehézségek, amelyekre – bármennyire is fel
vannak készülve már szinte mindenre –, még ők sem számítottak. Ilyen
volt például, amikor Andrásnak meg kellett csináltatni a fogait, mert a
sok izomrángástól szinte teljesen elkoptak. Mivel András nem igazán tud
egy helyben maradni, senki nem akarta vállalni a beavatkozást, sőt,
olyan fogorvos is volt, aki azt állította, a tb nem finanszírozza az
altatást, ezért nem tudja vállalni a dolgot. Végül több mint egy év
folyamatos nyomozás, orvostól orvosig járás után sikerült találni
Szegeden egy doktornőt, aki elvállalta Andrást. (Fotó: Bődey János / Index)
„A
gyerekek nem csúfolnak ki minket, ha elmegyünk az iskolába Noémiért,
inkább kíváncsiak. Olyan már volt, hogy egy gyerektáborban, ahol együtt
voltunk, gúnyolódni kezdtek a beszédemen (Gyöngyi kicsit pöszén beszél),
de akkor csak rátettem egy lapáttal, még furábban beszéltem, és erre
abbahagyták” – mesélte. Katalin szerint a környéken az emberek a
kezdetektől kedvesek voltak Andrással, nem nagyon érték atrocitások.
„Egyszer fordult elő, hogy a négykerekű biciklijével kerekezett a
környéken, amikor pár gyerek körbeállta és bántani akarta, de végül
lebeszélte őket." (Fotó: Bődey János / Index)
András
életében az egyik legfontosabb dolog a sport. Nemcsak biciklizik kiskora
óta, hanem 15 éve bocciázik, ami egy pétanque-hoz hasonló sport,
amelyet súlyos mozgássérülteknek fejlesztettek ki. András többszörös
magyar bajnok, az Európa-bajnokságon pedig egyszer ötödik lett. „A
brazíliai vb-re is kijutott, de azt elrontotta, mert éppen akkor
szerelmesedett bele a Gyöngyikébe, és fontosabb volt neki, hogy hol
talál internetet, mint hogy hova megy labda” – mondta mosolyogva András
apukája, Lajos, aki egyben az edzője is. Lajos karosszérialakatos, egy
igazi ezermester, aki már András gyerekkorától kezdve mindenféle
fejlesztőeszközt összeeszkábált a fiának. A bocciához különösen jól jön
ez a tehetsége, mert egy egyébként 3000 euróba kerülő kis csúszdát, ami a
labda célba juttatásához kell, 40 ezer forintból összerakta. Andrást
hetente kétszer két órát edzi, a céljuk a paralimpia. (Fotó: Bődey János / Index)
Kommentáld!