Milyen lehetett látni az egész fővárost romba dőlni, széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeiből ebédelni, látni embereket megőrülni a borzalmaktól?

Az elmondhatatlan iszonyatról kellene beszélni február 11-én. Arról, hogy milyen lehet, amikor Európa egyik legszebb városa egy teljesen értelmetlen, a világháború menete szempontjából lényegtelen, de annál pusztítóbb, kéthónapos harcban, egy (két) őrült diktátor akaratából teljesen elpusztul. Arról, hogy harmincötezer civil hal meg, pusztán azért, mert épp abban a városban él, és még a lehetőségét sem hagyták meg neki, hogy elmenekülhessen.

Arról, hogy milyen az, amikor kifoszt és az állampolgárok egyik részét elhurcolja az egyik megszálló „szövetséges” birodalom, majd a helyébe lépő másik megszálló birodalom (a következő „szövetséges”) elviszi az utolsó elrabolható értéket is, megerőszakolja az édesanyád, a lányod, a nagyanyád, és elhurcolja a maradék életképes állampolgárt. Meg arról, hogy milyen, mikor a két birodalom regnálása közt a magyar történelem szemete, egy bűnözőkből, söpredékből verbuválódott horda uralkodik a város felett.

És arról is kellene beszélni, hogy milyen lehet két hónapig egy hideg pincében lakni, hering módjára összezárva egy csomó másik emberrel, elegendő áram, víz, tüzelő és élelem nélkül, miközben a fejed fölött szétlövik a házad, lakásodban, bútoraid között idegen országok katonái vágnak gránátot és bajonettet egymás hasába-hátába.

Meg, hogy milyen lehet magyar bakának lenni, szántás, állatok mellől besorozva, körbezárva egy városban, harcolni egy ügyért, ami nem a tiéd, gyűlölni egyszerre a német kamerádokat, az orosz felszabadítókat, és a nyilas brigantikat, akik kifosztanak, amíg harcolsz, de ha meghátrálsz, ők lőnek agyon. Milyen lehet magyar tisztként őrlődni a katonai becsület, az eskü, a németekkel való fegyverbarátság, a náciellenesség, a veszett ügy, az oroszoktól és a kommunizmustól való rettegés feszítő ellentétei között? Milyen lehet ágyúval lövetni a saját városodat, ahol felnőttél?

Milyen lehet hónapokig rettegve élni a mindennapokat, aludni, enni, beszélgetni, azért mert zsidó vagy, kommunista vagy, katonaszökevény vagy, bármi más vagy, aminek jogán azonnal agyonlőhetnek, vagy előtte még jól megkínozhatnak, mihelyst lebuksz. Milyen lehet elvből, hitből, jószívűségből embereket mentve a saját életedet kockára tenni, folyamatosan rettegni a haláltól, mások miatt?

Vagy milyen lehet megélni az apokalipszist? Látni egy egész várost romba dőlni, hatalmas épületeket homokvárként összeomlani, lánctalpak által széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, romhalmazok tetején botladozni, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeiből ebédelni, látni embereket megőrülni a borzalmaktól?

És persze arról is lehetne beszélni, hogy milyen lehetett valójában a kitörés? Milyen lehetett a hadtörténelem egyik legőrültebb, legtragikusabb akciója? Milyen lehetett, mikor kiéhezett, elgyötört katonák és civilek tömegei rohantak bele egyenesen az orosz fegyverek össztüzébe? Amikor negyvenezer ember java már az elindulás után, a Széll Kálmán téren és a környező utcákban elpusztult? Mikor a Városmajor utcáin kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért, míg mások saját maguk haraptak rá pisztolyuk csövére végső kétségbeesettségükben? Milyen lehetett elfagyott lábbal tántorogni napokig a budai hegyekben, hogy az út végén, a fejlövés előtt a dögcédulától is megfosszon a szovjet kivégzőosztag, nehogy valaha is azonosítani lehessen a holttestedet?

Az utókor ezekről azóta se nagyon beszél. A katonásdit játszó szkinhedek, a budai hegyekben emléktúrázók utólag elképzelt hősi pózokat, nagy és hazug szavakat emlegetnek fegyverbarátságról, Európa-erőd védelméről, a bolsevizmus elleni hősi kiállásról. Politikailag motivált csoportok egyéni hősökre emlékeznek. A hivatalos ünnepségek a történelem csapdájába gyalogolnak: a honvédség egyszerre koszorúz a német és a szovjet oldalon harcolt magyar honvédek emlékhelyén.

S közben épp a lényegről nem nagyon ejt szót senki. Az értelmetlen, helyrehozhatatlan, igazságtalan; borzalmas, véres és mocskos pusztulásról. A rettenetről, több tízezernyi magyar értelmetlen haláláról, amit a "hősi kiállás", "Európa-erőd védelme", meg a többi lózung szabadított erre a városra. Az iszonyatról, amit, aki átélt, inkább felejtene, aki pedig nem élt át, el sem tudja képzelni, pedig a nyomai között járunk nap mint nap. Erre kellene ma emlékezni. 

Kiss Ádám

2012.02.11., 

És nem "hazaffias", délibábos ,árvalányhajas szólamokba csomagolt hazugságokkal éltetni,mindazt,ami  ilyen és hasonló tragédiákba sodorta ezt az országot.