Ma, 06:19

Így március elején - ha nem is másképp, mint ahogy erre két évvel ezelőtt ígéretet kaptunk -, de azért süt a nap. Kár, hogy közben a viharfelhők is sűrűsödnek - az adósok feje fölött: a közműszolgáltatóknál ugyanis a tavasz egyben azt jelenti, hogy hivatalosan is elfogy a türelem: napokon belül csaknem valamennyi adóshoz megérkezik a tél óta jegelt villany- és gázszámla, fizetni kell, vége a moratóriumnak. 

Vajon közülük hány otthonban sikerülhet még a kikapcsolás előtt a felhalmozott adósságból szabadulni? Csak a FŐGÁZ 780 ezer lakossági fogyasztója közül minden második ügyfél legalább hatvan napon túl tartozik. Hátralékuk az előző évhez képest negyven százalékkal nőtt, de a többi szolgáltató is a jelentős tartozásokkal küzd. Számos településen az önkormányzatok sem tudnak fizetni. A védett férfiak és nők - a jelző ezúttal a szociálisan rászorultat jelenti - áprilisig kaptak haladékot, de ezek a családok is alig tudnak törleszteni. Vajon velük mi lesz? 

Ők azok, akiket már észre sem veszünk a munkanélküliség statisztikái mögött. Az éhség menete ma már az ország bármely részéről útra kelhetne, de a közös sors nem jelent vigaszt. Láttuk, ők azok a becsapottak, akik hiába vártak munkára, nem jutott nekik még egy hólapát sem, mert egy élelmes vállalkozó még megelőzte őket. Még a TV is mutatta (na nem a királyi), ők álltak abban a hosszú sorban is, ahol segédmunkásokat kerestek: a jobb napokat megélt biológia tanárnő is azt remélte, hogy itt talán kap még egy esélyt a túlélésre, abban bízott, hogy egyike lesz annak a tíz szerencsésnek, aki betanított csirkebontásra alkalmasnak találtatik. Tévedett. 

Még azt se szégyellte, ha egyesek szemében ő csak ennyit ér. Talán azt is elhitte, hogy közelről ilyen a munkaalapú társadalom.

Persze ha fordítva nézünk a távcsőbe, akkor a nincstelenség is elviselhetőbb. De senki sem mondhatja, hogy negyven valahány ezer forintból meg lehet élni. A 11 százalékos munkanélküliség mellett nem meglepő, hogy Magyarországon minden negyedik embernek van olyan tartozása, amelynek a törlesztésével késik. Ennél riasztóbb helyzetben csak a görögök vannak. 

Miközben a kedves vezér arról papol, hogy legalább öt és fél millió munkahelyre lenne szükség, erre semmi esély. Az egyetemre igyekvők dermedten figyelik, a tandíjmentes, ámde méregdrága oktatás kiterjesztését és a röghöz kötés újkori reinkarnációját. A Hivatal emberei - élükön az államtitkárral - nem értik, hogy ebben az évben miért jelentkeztek harmincezerrel kevesebben a hazai egyetemekre, mint tavaly. Idén az érettségizők egy része is munkanélküli lesz és ez a sors vár azokra a fiatalokra is, akik 16 éves korukat elérvén kimaradnak az iskolából. 

Ők tudatlanul, minden szakma nélkül még annak is örülhetnek, ha valamelyik közmunkán jut nekik egy árva talicska. 

Lehet persze fizetett tollakkal sikerekről beszámolni, békemeneteket szervezni, szabadságharcról álmodni, mindennel és mindenkivel szembe menni, de amikor elfogy a türelem (és a kenyér), akkor vége a moratóriumnak. Csak a kifizetetlen számla marad.

Gárdai László újságíró /