Megnéztem és -hallgattam Orbán Viktor szombati tusnádfürdői beszédét. Mintha egyszer nem lett volna elég, kétszer is megtettem. Nagyon figyeltem, de a 15. perc után mindkét alkalommal álmosodni kezdtem. Pedig profi előadás volt. Tényleg. Rendkívül jó szónok „a magyarok miniszterelnöke”, és kétség sem férhet hozzá, hogy nagyon hisz abban, amit mond. Még akkor is, ha a mellette ülő Tőkés Lászlót kétszer is püspökként említette (igen, egyébként a megnevezés tiszteletből most is kijár neki), noha nyilvánvaló, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előző püspöke politikusi minőségében ült kint a pódiumon mint EP-képviselő vagy mint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, vagy mint az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke.

A magyar kormányfő beszédét egyébként élőben közvetítette a magyar közmédia (a Magyar Televízió, a Duna Televízió és a Kossuth Rádió), ezért megértem, hogy egy kicsit haza is kellett beszéljen. Az 55 perces diskurzusból azonban csak bő három perc jutott a határon kívüli magyarságra. Az előadás döntő többségében a magyar gazdaság fejlődését és az új világrendben Magyarország helyének a megtalálását ecsetelte tiszteletreméltó szakmaisággal. Amint hallgattam, az az érzésem támadt, ez az ember nagyon tudja, mit mond, de azt nem, hogy kinek. Pedig tudta, hiszen választóinak százezrei hallgatták azt, amit mond. A tusnádfürdői szabadegyetemen és diáktáborban (a közönség tagjainak túlnyomó többsége egyébként bőven túl volt már a fiatalságán) összesereglett hallgatóság azonban így is többször tapssal szakította félbe Orbán Viktort, aki fantasztikus kampánybeszédet tartott a sikeres magyar nemzetgazdaságról.

.

Sokan azonban – Magyarországon, Európában és a nagyvilágban – egészen másképpen értékelik a magyar állam teljesítőképességét, de ebbe ne menjünk bele, mert igazából csak a Magyarországon élők és a terheket ott viselők tudják ezt megítélni. Azt sem tudhatjuk meg, mit mondott volna, ha előadását nem közvetíti a tévé és a rádió, ha egyszerre nemcsak magyarországi testvéreinknek és nekünk, erdélyi magyaroknak, hanem csak nekünk beszélt volna. Az ugyanis, ami ott elhangzott, semmi újat nem tartalmazott. Annyi nóvum volt benne, hogy most mindent egyszerre, sűrítve kaptuk meg, élőben. Ami azonban vitathatatlan és igaz: a magyarságot csak egy erős állam képes megvédeni.

Létezik azonban pár olyan kérdés, amiről szívesebben hallottam volna a magyar miniszterelnök álláspontját – így, a nagy nyilvánosság előtt, élőben, ott, Székelyföld szívében. Olyan problémákra gondolok, amik bennünket naponta érintenek és érdekelnek, amikről olyan sokat írunk, olyan sokat beszélünk, és most itt lett volna a lehetősége annak, hogy a jövő évi választások előtti utolsó tusványosi beszédében Orbán Viktor tiszta vizet öntsön a pohárba, és megmagyarázza erdélyi szimpatizánsainak és ellenlábasainak a magyar kormány álláspontját a vitás határon túli ügyekben. Mert kormányfőként volt itt, nem Fidesz-elnökként.

Érdekelt volna a magyar kormány és a romániai magyar pártok közötti együttműködés. (Ne csak titkos és zárt találkozókon beszéljenek erről, hanem a nyilvánosság előtt is. A zárt teremből ugyanis csak az kerül ki, amit a pártsajtósok arra érdemesnek találnak.) Hallgattam volna a miniszterelnököt a közelgő magyarországi és európai parlamenti választásokon a magyar, illetve a romániai magyar pártok közreműködéséről. Örültem volna, ha szóba kerül a magyar kormány által is sürgetett erdélyi magyar összefogás kérdése, a magyarországi szemmel mérlegelt lehetőségek ismertetése. Hasznos lett volna, ha tisztázza a Magyarországról Erdélybe juttatott támogatások elosztását. Nagyon sokakat érint, ezért szívesen hallottam volna a „magyar pénz”, vagyis az oktatási-nevelési támogatás rendszerének mint nemzetstratégiai alapprogramnak a rövid értékeléséről.

Nekem különösen fontos a szórvány kérdése. Örültem volna, ha hallhatom, hogy igenis a szívükön viselik a nemzethatáron tengődők sorsát, és nemcsak a tömbre számítanak.

.

Régóta égető téma a romániai magyar oktatási intézmények (elsősorban a felsőoktatás) támogatása, ami nagy port kavart az anyaországi ellenzéki sajtóban – mert miközben Magyarországon milliárdokat vonnak ki a felsőoktatásból, addig Erdélybe milliárdokkal többet „invesztál” a magyar állam. Ez konfliktuspont, kezelni kellene, beszélni róla.

Ugyancsak fontos az erdélyi, de magyarországi finanszírozással működő magyar sajtó szerepe – különösképpen a jövő évi választások tekintetében. Érdekelt volna a magyar állam és a történelmi magyar egyházak közötti viszony kérdése (mert miközben Orbán Viktor szinte feltétel nélkül kiáll Tőkés László mellett, az EP-képviselő nyíltan és direkt támadja Csűry Istvánt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület jelenlegi püspökét azért, mert szerinte más – politikai – csapatban játszik). Szívesen hallottam volna arról is, hogy a jövő évi magyarországi választások után, történjen bármi is, a jelenlegi és a közvélemény-kutatásokat tekintve minden bizonnyal a következő nemzeti kormány a szavazás kimenetelétől függetlenül továbbra is ugyanúgy tekint majd a külhoni magyar állampolgárokra. Ugyanakkor megnyugvással töltött volna el, hogy ha elhangzik, Orbán Viktor és pártja nem várja el, hogy a romániai magyar pártok bekapcsolódjanak a kampányba (bár az EMNP kijelentette, hogy mindent megtesz azért, hogy szavazásra buzdítsa az erdélyi kettős állampolgárokat). És érdeklődve figyeltem volna, ha az MPP bukott elnöke, Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkája és szükségessége is szóba kerül az elvárt eredmények és a befektetett forintmilliárdok tekintetében.

De ezekről a kérdésekről most nem hallhattunk. Lehet, úgy gondolkodott a miniszterelnök, hogy ha nem szól szája, nem fáj feje. Igaz, sok van még a választásokig, és a kampányban is kell téma.