Polgári családok íratlan bibliájából való a címbeli parancs, de a jelek szerint a magyar politikai életben is jól alkalmazható. Legyen a családban bármilyen konfliktus, vita, a gyerekeknek idilli képet kell festeni a világról, bár néha emlékeztetni sem árt, hogy az ördög most is lesben áll. A nemzeti együttműködés rendszergazdáinak képzeletében az egyszerű magyar állampolgárnak mindenekelőtt serénynek, dolgosnak és tisztelettudónak kell lennie. Döntési alternatívák, érdekkonfliktusok nem létezhetnek számára – a világ jókból és rosszakból áll. Magyar ember dolgozzon becsületesen, vasárnap járjon templomba, az ellenséges külvilág gondját-baját meg bízza felkent vezetőire. Ők csak jobban eligazodnak a magyarságra leselkedő veszélyek között.

A gyerekléthez persze a mesék elválaszthatatlanul hozzátartoznak. Mesék a jóságos királyról, a csodatévő forrásról és a gonosz óriásról, akik mindig változó alakban vetnek gáncsot a parasztember legkisebb fiának. A politika is igényli a nagy mesélőket. Julius Nyererétől Hugo Chavezig hosszú a sor, valami azonban feltűnő: Európa szerencsésebbik részében kihalóban van a színházművészetnek ez az ága. Van ugyanis egy bökkenő: a gyerekek nőnek és elérik azt a kort, amikor már nem érik be az ezerszer hallott legendákkal.

Az önfinanszírozó felsőoktatás meséje, hagyjuk meg, első látásra igencsak kerekre sikeredett. Mese a részösztöndíjról, a piacorientált felsőoktatásról, a diákhitel törlesztését évtizedekre átvállaló munkáltatókról, akik ezt a terhet majd levonhatják aktuális adó- és járulékfizetési kötelezettségükből. A modell tervezői elfeledkeztek arról az alapigazságról, hogy a mesékhez hallgatóság is kell, és vérszemet kaptak attól, hogy az államilag finanszírozott felvételi keretszámok első csökkentését hangos tiltakozás nélkül sikerült keresztülvinni. Amikor viszont az érintettek – két hónappal a jelentkezési lapok benyújtása előtt – azzal a helyzettel szembesültek, hogy talán tizedük tanulhat közfinanszírozott helyen, számos karon pedig egyikük sem, a középiskolások, az egyetemisták, az oktatók és a rektorok elégedetlensége egyetlen folyammá szélesült. Alig egy hónap alatt több százezer fiatal és családja előtt vált nyilvánvalóvá a 2008-as szociális népszavazás demagógiája. És még sok minden más.

A tranzakciós adó esetében az állam 140 billió forintnyi pénzforgalmat készül megadóztatni (és azért csak ennyit, mert a ráció fényei – igaz, mély illegalitásban – még mindig égnek a kormánynegyedben): ez az összeg Magyarország hazai termelésének az ötszöröse, a személyi jövedelemadó-alap tizennégyszerese, a magánháztartások rezsiköltségének körülbelül száznegyvenszerese. Olyan jéghegy, amelynek a magánszemély kevesebb mint tizedét látja. Mégis, mire gondolt a szerzőpáros, ki fogja ezt az adót megfizetni? Vagy úgy gondolták, hogy a gyerekek ennyivel is beérik: ha eltakarom a szememet, nem is létezem? Ezt a korlátlanul halmozódó, ráadásul a technológia-igényes ágazatokat aránytalanul sújtó adót a civilizált világ egyetlen országa sem vezette be (s ez az állapot a tranzakciós adó januári magyarországi életbe lépése óta sem változott). Hogy ne maradjunk ki a kormányzati szférát elöntő keresztelési kampányból, annyit megjósolhatunk, hogy a József nádor tér eme remekbeszabott Dugovics Titusz-terve nem marad majd hatás nélkül. A tervezett tranzakciós adóbevétel jó esetben harmadára rúgó rezsicsökkentés ugyanakkor az államszocializmus virágkorát idézi: cukorka a kiskorúaknak, megrendítő erejű rúgás a papa és a mama munkahelyébe.

Az ötletszerűen kivetett, lánykori nevén válságadónak becézett ágazati adók ma már többszörösen haladják meg  a versenygazdaságokban egységes társasági adó összegét: a nemzeti együttműködés kormánya szimplán és egyszerűen szétverte a normatív adórendszert. Szócsövei mindezt az emberek védelmével magyarázzák, de jó, ha tudjuk: papírunk arról is van, hogy a magyar közteherviselési rendszer fenntarthatatlan és súlyosan növekedésellenes. Ilyen hamar elfelejtettük volna az államszocializmus népmeséit a halódó imperializmusról és az élcsapat világraszóló sikereiről? Arról, hogy a kapitalizmus tulajdonképpen már össze is omlott, csak még nem tudnak róla?

Nem Leonyid Brezsnyev kiterjedt játszótere hirdette, hogy megvalósította a teljes foglalkoztatottságot? Hogy az Elbától keletre senkinek sem kell aggódnia a jövőjéért? A politikai osztály reflexeiben valószínűleg akkortájt rögződött, hogy a nagyközönséget etetni, etetni és ismét csak etetni kell: napközben ellenségképekkel, este operett-betétdalokkal és régi kabarészámokkal. Ha az 1990 utáni időszak egyetlen sikeres reformprogramjának szerzőjére, az őt körülvevő áthatolhatatlan politikai űrre gondolunk, talán igazuk is van. A magyar közvélemény egy része határozottan kedveli a meséket és nagyon tud haragudni, ha valaki kimozdítja képzelt világából. Soha ne mondjuk el neki, hogy a személyi jövedelemadó csak egy a több tucatnyi adónem között, és töredéke a teljes állami elvonásnak. Hogy normális országokban nem hitviták folynak, hanem egyeztetések adómértékekről, -sávokról és -kedvezményekről. Hogy a világ fejlett országai kivétel nélkül progresszív jövedelemadót alkalmaznak. Hogy a világpiaci gázárak késleltetett bevezetése – néhány százmilliárd forint adósságnövekedésen túl – azzal az egyetlen kézzel fogható eredménnyel járt, hogy egy évtizeddel vagyunk lemaradva az energiatakarékos technológiák alkalmazásában. Ha elmondjuk, csak magunknak teszünk vele rosszat: Magyarországon a kijózanodás rövid időszakait törvényszerűen mindig újabb mesedélutánok követik.

S ha a realitások néha visszavonulót fújnak, még mindig elő lehet venni a 2006. októberi rendőrterror meséjét. Szinte halljuk a pártközpont reggeli eligazítóját az alkotmánybírósági fiaskó után: minden sajtómunkásnak! – arccal a sajnálatos októberi események felé. Van valami kínos áthallás 2006 őszének agyonkozmetikázott története és a pártállam partizánlegendái között. A nemzet legjobb dramaturgjainak és reklámfilmrendezőinek keze alatt a vidáman gyújtogató, húszkilós utcaköveket dobáló, baseball-ütőkkel felszerelt körúti harcosok a vágószobában szépen kikerülnek a filmből, s marad a kosztümös főpróba gázálarcos rendőrökkel és a szabadságáért tüntető tömeggel. A producerek figyelmébe ajánljuk: ezt a remake-et a mai huszonéveseknek nem lesz egyszerű eladni.

2013-ban másfajta meséket szeretnénk hallani. Valódiakat. Tizenkét órás munkanapokról, a kínai minimálbérek alatt fizetett közmunkások statisztikajavító hadseregéről, egyszerű, nyugdíjas milliárdosok titkairól, akik egy induló közül is nyerni tudtak az állami pályázatokon. Tehetséges fiatalemberekről, akik négy-öt közszolgálati pozíciót egyformán magas színvonalon tudnak betölteni. A szakma mestereiről, akik DTK nélkül is tudnak DTK-show-t csinálni. Mindazt, amit a nemzet legjobbjai tündérmeséknek, mi többiek viszont közönségesen csak  meséknek nevezünk.

Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető