- Ne félj, jut neked is az időmből, de most... hiszen tudod.

Akkor esik le a tantusz. A fiamnak utaznia kell több napra, a menyem orvoshoz rohan, begyulladt a szemfoga, de vissza kell érnie, hiszen a legkisebb még anyatejre vár.

- Már jókor reggel megfőztem az ebédet, a gyerekeket elviszem a közeli játszótérre, estére itthon vagyok. - Szétnéz, mit vihetne a kicsiknek, még telefonál:

- Igen, máris indulok.

- T.-nek itt maradt a kis sárga autója - szólok utána, mert rájövök: megint önző voltam, valamiféle figyelmességgel kellene jóvátenni az előbbit.

- Majd te odaadod, holnap úgyis itt lesznek...

Kattan a zár, öt perc múlva hallom az autóbusz motorját. Leülök - könyvvel a kezemben, és a régi szülői ház képe jelenik meg előttem.Hangtalan kel át a puha fehérségen / Otthona felé, melyet elfeledett, / Most lágyan vonja magához, hívja... / a régi szülőház elé, / A borostyánnal benőtt falhoz, mely mögött édesanyja, / Apja és az ősök nyugosznak. Ezt a könyvből olvasom, szinte véletlenül akadt meg rajta a szemem, de a legjobbkor. Nekem is írnom kell valamit. Alátás kényszerében türemkednek elő a sorok.

Ő is ilyen volt - az anyám, amikor Pestre rohant, mivel segíteni kellett. Festettünk, építkeztünk, esténként a konyhában jutott neki hely a matracon. Sose bánd - vigasztalt -, az a fontos, hogy már áll a két fal, meglásd, két hét múlva a vakolat az új szobán lesz.

Elkényeztetett bennünket a két nagymama: az egyik főzött, a másik mosott, feleségem a két kicsivel törődött, én futottam a dolgom után. Szóval összeállt minden. De ha nem lettek volna! Hányszor mondogattuk... Amióta már csak odaátról pillanthatnak ránk, azóta is érezzük: ott is úgy szeretnek minket és az unokáikat, ahogyan a földön szerették. Megváltozhatatlan törvénye ez a teremtésnek, a teremtésben az embernek.

Megcsördül a telefon. A lányom. Persze, anyát keresi. Angol vizsgára készül, holnap itt lehetne-e a két gyerek? Kérdezés nélkül itt lehet - válaszolok, s már előre élvezem K. beszédkényszerét, aranyos selypítéseit, hogy percekig nem értem: Kejesd meg a nappukkámat!A puskáját akarja - határozottan, egyértelműen. És a kispuskáról szó sem lehet, az a kiskatonának való ott, a dobozban. No, legalább - annyi idő után - leülhetek vele - a kedvenc verseskönyvecskéből olvasni, de másnap csalódom: Azt ne! És tökéletes ferdítéssel fújja a sorokat. (Akkor mást, akad itt bőven könyv, csakhogy az ő korosztályának való kevésbé. Tehát már elvitték a szülők és - jól tették.)

Reggel betoppannak - innen is, onnan is, mind a nagyit keresi, nekem illemtudóan köszönnek.

- Az asztalhoz menetünk? - így R. -, most nem dolgozol?

Nem zavartok. Percek múlva az egyik megírt kéziratlapon kék sávok díszelegnek, véletlenül átfutott szemköztről a zsírkréta. Sebaj. Egy kis "fehérítő" helyrehozza.

Nagyi pedig lót-fut, ráakaszkodnak, főleg a legkisebbek egyike, aki szerfölött féltékeny a hugira. Ül a nagymama ölében, amíg a belső szobából nem hallatszik: E. meg R. veszkeszkenek. Én nevetek, nagyi igazít a helyzeten, a jelentéstevőnek pedig megmagyarázza: nem illik árulkodni...

Rám is jut idő, ahogyan az ígéretben hallottam. Pár napra külföldre utazom - azaz: visznek, s annyi vackot kell előkészíteni. Nő a korom (kisebbedem), több a mész, mint az ész, gyarapodnak a tárgyak-tárgyacskák, melyekhez ragaszkodom.

- Sárga játékautó nem kell?

Együtt nevetünk, de már hallatszik az újabb unoka-kérés, a másik rátesz kettőt; rájövünk, egészen köztük kell lennünk. Amikor ezt közlöm a feleségemmel, rámvillan:

- Te csak hallgass. Amenynyit köztük vagy, akkor is te vagy a leginfantilisabb. Már az esti buszok menetrendjét böngészi, kettőt neki kell hazavinnie a kicsik közül, de megérkezik az egyik nagyfiam, s ő megy. Én elégedettnek érzem magam. És fölmentve. Azért egy kicsit szégyenkezem, de büszke vagyok a nagyira, akit ők csakaranyosnak becéznek.

TS