Másnap reggel egy ún. "blue taxi" - bumfordi kis Mazda pick up, kb. akkora, mint egy kis polski – a jármű amivel megnézzük a város körüli látnivalókat. Sofőr és anyósülés egy fémkeret, ráfeszített műanyag huzalokkal. Tele velük a város, a platón ahol ránézésre négy ember fér el, persze hogy nyolcan üldögélnek.
Az első megálló Inwe, ahova csónakon kell átkelni, majd kétkerekű konflis visz körbe. A csónakkikötőben letámadnak az ékszerárus lányok. Az arcuk szépen kifestve tradicionális sminkkel – thanaka – ami sárga iszapszerű paszta, amit egy fa kérgéből nyernek, és a naptól is megvédi az arcbőrt. Nehéz nekik ellenállni, rögtön megkérdezik a nevünket, próbálnak, mint régi ismerőst kezelni, és mindent bevetnek, hogy eladják a valóban szép és baromi olcsó ékszereiket. Sikerül.  A túloldalon a konflisoknál rend van, szakszervezet, nincs veszekedés, hogy ki vigye el a turistát, hanem egy rossz arcú figura osztja ki a munkát, és szedi be a pénzt.

Első megálló egy tikfa templom, majd egy kissé ferde 27 m magas torony, és egy kopottas templomegyüttes. Toronyra érdemes felmenni, gyönyörű a kilátás egészen a városig, körben sztupák arany teteje és templomok sokasága. Látszik, hogy próbálják felújítani, rendbe tenni a templomokat, de a pénzhiány és a trópusi klíma sokszor erősebb, mint az igyekezet. Körben rizsföldek dolgozó földművesekkel, vizibivalyokkal, kis falvak. Autót nem látni, csak robogókat, és lovas kocsikat, aszfalt csak helyenként, lassan zötykölődünk, az egész hangulat olyan mintha, mintha több évtizedet visszamennénk az időben.
Következik a világ leghosszabb tíkfa hídja - 1,2 km. Helyenként betonoszloppal megerősítve, de legnagyobbrészt eredeti állapotában. Helyiek a hídon fotóznak, árulják a szuveníreket, pihenőkben üldögélnek. Lent halászok, a parton éttermek, szerzetesek. Itt sikerült utunk talán a legrosszabb ebédjét kifogni, miközben végignéztük, ahogy a helyiek elkaptak egy kígyót, de nem ölték meg, hanem egy kicsit arrébb elengedték.

Másnap reggel elmegyünk Mandalay Hill-hez és felgyalogolunk a tetejére, természetesen mezítláb a madár-, és majomszar között slalomozva. A hosszú lépcsőn kb. negyed óra, közben gyerekek szaladgálnak fel-alá, árusok kínálják az üdítőt, szuveníreket. Lépcsőfordulókban hatalmas aranyozott Buddha szobrok, imádkozó helyiek. A város felűről lapos, szürke, egyhangú, szmogos, sehol egy szembeötlő sztupa, csak középen terpeszkedik a 2 x 2 km alapterületű Mandalay Fort.
Este vacsora a már megszokott, egy konditeremmel szembeni étteremben, ahol már tudják milyen innivalót kedvelünk. Tizenéves kislány hozza ki a mogyorót a sörhöz, közben beleeszik, a kanalat nem a nyelénél, hanem az „evő” résznél fogja meg, de a kaja jó, és a felszolgálók nagyon kedvesen igyekeznek.

Reggel indulás a buszpályaudvarra, egy szakadt taxival, amelyik egyik előzés utáni visszasoroláskor simán nekimegy a mellettünk haladó kocsinak, de nem is lassít, oda se néz. A másik dudál egyet, de aztán nem erőlködik többet, nincs anyázás, utolérés, keresztbevágás. További kalandok nélkül megérkezünk a kicsit kaotikus buszállomásra, ahonnan időben elindulunk Baganba.  Szavannaszerű tájon haladunk, vörösessárga föld, ritkás növényzet, fák, bokrok, szinte várom, hogy mikor jön egy elefánt. Helyette kecskenyájak, bivalycsordák mászkálnak a busz előtt is, az úton, lassítva az amúgy sem gyors haladást. Pár alkalommal az úton patak folyik át, vízben kell átgázolnia a busznak, közben a TV-ben mennek a myanmari videoklipek. Végül a kb. 180 km távolságot sikerül 5 óra alatt megtenni. Gyorsulunk.

Sötétedés előtt még megnézzük az egyik legszebb bagani pagodát, a Shwezigont. Hatalmas aranyszínű kupola, körben szépen rendbe hozott épületekkel. Sok pagodát, kolostort láttunk már – Myanmarban minden város, falu tele van – de eddig ez a legszebb. Szállásunktól kb. 5 perc séta az éttermek utcája. Az éttermek nagyon korrektek, a felszolgálás, a kaja, nagy részük bárhol Európában megállná a helyét, sőt, sőt…
A netet kipróbáltuk már Mandalayban is, természetesen generátorról megy, a kapcsolat pedig olyan lassú mint anno nálunk a betárcsázós korszakban, vagy még lassabb. Néha központilag korlátozzák a külföldi oldalak hozzáférését, ilyenkor a személyzet segít valamilyen kódokkal, kikerülő weboldalakkal megoldani a problémát.

Másnap biciklivel indulunk bejárni a bagani fennsíkot, ahol több mint 2 000 pagoda, sztúpa, vallási épület maradt épen az eredetileg felépített több mint 3 000 – ből. Kerekezés közben akárhova nézünk mindenhol templomok, sztúpák sokasága vöröslik, fehérlik, kicsik, nagyok, és aranyszínűek, helyreállítottak és romosak. A leglátogatottabbak szépen helyre vannak hozva, de csak egy-kettő van, amelyikre kívülről fel lehet menni. Szinte mindegyik pagodánál árusok, éttermek. Ananda pagodánál lepihenünk egy étteremben, jön egy turistabusz melyet árusok tömege követ, robogón, biciklin, futva. Felmászunk a legismertebb naplementenéző pagodára, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a bagani fennsíkra. A látványt Angkorhoz, vagy a piramisokhoz lehet hasonlítani, ez a templomerdő ameddig a szem ellát a ritkás növényzettel borított fennsíkon - fantasztikus.

Még megnézünk pár pagodát, majd visszavisszük a bicikliket, és egy sör után lovas kocsival visszatérünk naplementét nézni. Összegyűlik vagy 30-40 ember, helyiek, turisták vegyesen, ami itt már nagy tömegnek számít. Visszafele konflisos embert kérdezgetem - tősgyökeres bagani, de egy ideig Yangonban taxizott, ami anyagilag jó volt, de a várost utálta. Gyűjtött annyi pénzt, hogy a fiát magániskolába tudja íratni, mert az állami szart se ér. Visszatért Baganba, szezonban „taxizik”, az év többi részében étteremben pincér. A ló az övé, a kocsit bérli, szeret Baganban élni, a kormányt utálja, nagyon reméli, hogy minél előbb lesz valami változás. Turistának lenni Myanmarban baromi jó, de élni nagyon nem szeretnék itt.

Reggel irány a kb. 50 km távolságra található Mount Popa. Útközben megállunk egy földműves kunyhójánál, amely mellett kőmozsárban egy ökör forgatja a követ, ami őrli a gabonát. Hogy mit, nem sikerült kideríteni, én meg nem ismerem fel a különböző magokat, ha nincsenek feliratozva. Mintha száz évet visszamennénk az időben. Mindent kézzel csinálnak. Az útépítést is. Mindenhol max. egy úthenger segíti az embereket, akik között sok nő dolgozik. Követ törnek, kézi szitával szortírozzák, taligán viszik, fém hordóban tűzön melegítik az aszfaltot. Lehet, hogy kényszermunka???

Cukorsüvegszerű hegy tör 1 500 m magasba, a legendák szerint az istenek és szellemek lakhelye. Látványa emlékeztet a görögországi meteora kolostorokra, csak itt az épületek sokkal díszesebbek. Hosszú lépcsősoron lehet felmenni a hegy tetejére épített templomegyütteshez, természetesen mezítláb, sunyi majmok, és persze majomszar között. A hegytetőn templomok, zarándokok, adománygyűjtő perselyek és gyönyörű kilátás egészen a távoli, csak sejthető bagani fennsíkig. Lent a faluban séta után szokásos csirke curry, és indulás vissza.

Korán reggel irány a reptér ahonnan a repülő félórás késéssel indul. Szomszédunk egy listát böngész (utaslista??), és a kezére írogat. Elkezdi nézegetni a fényképezőjén a képeket, odasandítok – szerzetesek, templomok, csoportképek, majd portrék szemből, profilból lent kis számokkal…...

Utunk végére hagytuk Yangont, ahová átszállás nélkül, laza hét órás buszút után érkezünk a tengerpartról. Óvárost már megnéztük, irány a legfőbb látnivaló, a Shwedagon pagoda. A szinte mindenhonnan látható 100 m magas pagodát hatvan tonna arany burkolat és több mint hétezer gyémánt és drágakő fedi. Négy égtáj felől széles, fedett lépcsősorok vezetnek a pagoda márványalapjához. Lenyűgöző látvány a város közepén a hatalmas csillogó kupola, körülötte több mint nyolcvan szentély, imaház, meditálócsarnok, márvány és arany minden. Itt nyugodtan lehet mezítláb mászkálni, nincsenek majmok, és egy takarítócsapat rendszeresen felsöpör. A Shwedagon Yangon büszkesége, az ország szimbóluma, és csakugyan - árnyékában más pagoda nem rúghat labdába.

Még sétálunk a városban megnézünk egy pagodát, mecsetet, és keresztény templomot, melyek békésen megférnek egymással, majd visszataxizunk szállásunkra. Este vacsi, sör, semmittevés. Fárasztóak voltak a hosszú utazások, a hiányos infrastruktúra, de megérte, vissza fogok jönni. Reggel a szállodai busz kivisz a reptérre, indulás Bangkokba, vissza a huszonegyedik századba.

Az oldalon látható képeket Bodon Pál készítette.