Szánalmas, hogy sokan a „külföldtől” nemcsak Orbán féken tartását, de a hitelét felélt ifjú szocialista politikustól való megszabadítást is várják. Ennyire tehetetlen lenne a magyar társadalom? Igen, ennyire.

Messze túl vagyunk már azon, amit október 23-án az ellenzéki sokaság oly lelkesen követelt, s ami azóta is az első számú elvárás. Az ellenzéki összefogástól olyannyira távolodunk, hogy gyakorlatilag semmi remény rá, hogy a választásokig létrejöjjön.

Azok, akik az összefogás legelkötelezettebb szószólói voltak az elmúlt hónapokban, megállapították annak optimális tartalmát: (1) egyetlen lista, (2) a jövendő miniszterelnökkel azonos, egyetlen listavezető (3) 106 közös jelölt, (4) az összefogásban résztvevő összes párt feltüntetése a jelöltek nevénél a szavazólapokon; (5) közös kommunikációs tartalmak, (6) közös, pártokon átnyúló kampánystáb, mely megakadályozza az aktivistákat abban, hogy egymás ellen kampányoljanak.

Nos, a jelek szerint már ez is túl sok volt ahhoz, hogy ebbe belemenjenek az érintett pártok, melyeknek úgy tűnik, fontosabb az önállóság, mint Orbán legyőzése, sőt a saját politikai túlélésük. Mert már most látszik, hogy ezt – a jelzők nélküli – ellenzéki politikai garnitúrát a vereség úgy söpri majd el, mint a szemetet az áprilisi szél.

A fenti hat elvárás tehát túl soknak bizonyult, holott egy hetediket nem is említettem. Pedig – ha lehet – még a felsoroltaknál is fontosabb: a 106 egyéni jelöltet nem az egyes pártok nomenklatúrájából kellene indítani, hanem olyan személyiségeket választani, akik egyszerre képviselik az adott ellenzéki összefogás ethoszát, és van esélyük helyben, az adott választókörzetben nyerni. Érdekes módon ez a szempont fel sem merült, pedig ha ősszel az MSZP, az Együtt–PM, valamint a DK közösen áll elő vele, nagyon sok ilyen ember megszólítható lett volna. Ma viszont a többségük csak dühösen röhög az erőltetett produkción, amelynek tétje, hogy minél hamarabb kiürítsék a tavaszi keserűpoharat, túléljék a következő négy évet – lehetőleg a parlamentben –, nagyjából olyan teljesítménnyel, mint amire az ellenzék jelenleg képes.

Először az Együtt–PM nevű buborék pukkant szét. Nem volt híján ígéreteknek, és sokan hittek benne. Bajnai Gordon elgondolása, hogy a lengyel miniszterelnök, Donald Tusk stratégiáját alkalmazva az eddigi senkiföldjén egyesítse a balközepet a jobbközéppel – elvileg be is jöhetett volna. Igaz, ehhez feltétlenül kellett volna egy létező jobbközép. Nem kevésbé a nem túl nagy, de a katalizátori képességei miatt nélkülözhetetlen liberális tábor. Azt azonban olyan módon próbálták kijátszani mindenki mással szemben, hogy e politikai otrombaság gyorsan felemésztette az Együtt-PM-be vetett korábbi hitet s azt a morális minimumot, amit illik egy politikai szervezetnek s egy pártelitnek tiszteletben tartani. Az Együtt-PM vesztett vagy hat százalékot, s ma már senki sem hisz ártatlanságában, különösen azt követően, hogy egy ideig maga is próbált törtetve szembemenni mindennemű összefogással.

Az MSZP-vel szemben tavasz óta szaporodik a gyanú, hogy tulajdonképpen semmit sem szeretne jobban, mint 2014 tavaszát minimális áldozatokkal túlélni, bent lenni a parlamentben, beérve azzal, hogy az ellenzéken belül a legnagyobb minipárt legyen. Ez is emlékeztet a lengyel közelmúltra: az ottani baloldal sem tudott igazából megújulni és olyan figurákat előtérbe tolni, akiknek lettek volna elképzeléseik, akiknek lett volna karizmatikus elhivatottságuk. Mesterházy Attila maga mellé válogatta azokat, akik jó érzékkel olyasmiket mondanak, amiket az elnök hallani szeretne, s akik nem veszélyeztetik a párt középszerűségének kockázatoktól mentes kultuszát.

Mindez október 23-ával hirtelen véget ért. Azok, akik addig némán hurcolták magukkal csalódottságuk, kiábrándultságuk terheit, hirtelen rádöbbentek: nem az a baj, hogy a 23-a előestéjén a mindenki más rovására egymással kiegyező két paktumpárt, az MSZP és az Együtt-PM nem fogja, mert nem tudja képviselni őket. Épp ellenkezőleg, a felháborodás oka az lett, hogy két efféle béna vállalkozás tolakszik az előtérbe, hogy az ellenzéki térfélen mindenkit képviselhessen. Nemcsak kiábrándító volt ez, de mélyen megalázó is a kormányt váltani akaró választók nagy tömege számára.

Persze felvethető: honnan tudom én, honnan tudja e pártoktól távol álló választópolgár, mit is akarnak ők, hogyan is képviselnék majdan a jövőt? Ők igenis összefogásban gondolkodnak, olyanban, amely nyitott a jobboldal felé, olyanban, amire nem vetül rá az „elmúlt nyolc év” árnya. Ám az a bizonyos választó ilyenkor visszaszól: már hogy ne tudná, hogy itt csak a túlélésről van szó, egy alsóbb rendű politikai életformáról a jövendő parlamentben, s nem összefogásról. Az MSZP és Együtt–PM mögött álló értelmiség a nagy nyilvánosság előtt vívja ádáz hatalmi harcát s játssza a kiszorítósdit nemcsak a DK értelmiségijeivel, de a képviselet nélkül maradt liberálisokkal, meg persze egymással szemben is. Nem hogy a DK-val nem fognának össze, de egymással szemben sem válogatnak az eszközökben. Ma úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy három lista legyen. Meglehet, sikerül harmincegynéhány közös jelöltben megállapodni, olyanokban, akik helyileg ismertek, elfogadottak. Hetvenvalahány helyen pedig majd egymásnak esnek, hogy a Fidesz-jelölt akkor is győzzön, ha azt történetesen kevesen akarnák.

A tényleges összefogás megakadályozásában persze nem azonos az Együtt–PM és az MSZP bűneinek a súlya. Az előbbi minden bizonnyal átlátta, hogy ha tovább megy ebbe az irányba, potenciális támogatói hátat fordítanak neki és a DK mellé állnak. Vidéken ez már túlnyomórészt megtörtént. Ráadásul egyre több jel mutat rá, hogy látván az Együtt–PM vergődését Mesterházy szívesen visszavenné a neki átadott, s kétes sikerű jelöltekkel feltöltött 31 hely egy részét: azzal fenyegetőzik, felbontja az MSZP–Együtt–PM paktumot, ha Bajnai tovább forszírozza a kiegyezést a DK-val.

Ma (majdnem) minden Mesterházyn múlik, aki ­– ezer és egy személyes ok miatt – nyilvánvalóan semmiképp sem egyezne ki Gyurcsány Ferenccel. Meg azért sem, mert abban – a felmérések által egyébként részben alátámasztott – illúzióban ringatja magát, hogy a DK-támogatók 90 százalékban amúgy is készek átszavazni a szocialista jelöltre. Ez igaz, de csak akkor, ha van összefogás; ha nincs, nem lesz olyan elkötelezett DK-s, aki ilyesmire vetemedne. Érthető persze, ha a pártelnök ezt nem látja át, ennél egyszerűbb feladványokon is fennakadt már nemegyszer…

A kérdés az, ki állíthatja meg ezt az ámokfutást? Az MSZP belső ereje erre kevés; láttuk, október 23. után hogyan hiúsult meg azok kezdeményezése, akik egyfajta politikai védőőrizetbe akarták helyezni Mesterházyt. A politikai realitás? A vidéki szocialisták lázadozásáról már hallani egy ideje, de valahogy képtelenek megküzdeni a Jókai utcai apparátussal, amely egyedüliként áll még ki a pártelnök mögött. És az Európai Parlament Szocialista és Szociáldemokrata Pártjainak Szövetsége, amelynek korábban a jelenlegi parlamenti elnök, Martin Schultz volt a vezetője? Esetleg a Szocialista Internacionálé? Nem titok, e szervezetekben – enyhén szólva – igencsak megoszlik a vélekedés Mesterházy politikai képességeiről. Csakhogy már az is mérhetetlenül szomorú volt, amikor egyesek azzal az ábránddal vigasztalódtak (vagy teszik még most is), hogy majd a „külföld” segít Orbán Viktor ellenében; és ugyancsak szomorú volna, ha most szintén onnan várnák egy a hitelét felélt ifjú ellenzéki politikustól való megszabadulást is. Ennyire tehetetlen lenne a magyar társadalom?