Az orbánizmus átírná a múltat, a jelent és a jövendőt – és ehhez kellenek hamis emlékművek és történelemkönyvek, lakájmédia, megregulázott civil társadalom, cinkelt választási törvény, mi több, nemzetközi melldöngetés. Ez a rezsim mindenütt frontot nyit, hogy omnipotensnek hihesse magát, és az állam polgáraival is elhitesse, nem ismer korlátokat.

Váratlanul udvarias levélben érdeklődött a Miniszterelnökség a Norvég Alap vezetőitől, milyen feltételeknek kellene megfelelni ahhoz, hogy a szervezet újra folyósítsa a Magyarországnak szánt, ámde zárolt támogatásokat. A jámbor kérdés persze költői – hiszen a norvég kormány már miniszteri szinten közölte: magyar partnere megszegte az államközi szerződést, amikor Lázár János nekitámadt a kedvezményezett civil szervezeteknek, és minden bizonyíték nélkül azzal vádolta őket, hogy ellenőrizetlenül és politikai pártok támogatására használják a kapott pénzeket. Vagyis a normális kapcsolat helyreállítása egyszerűen azon múlik, hogy a kormány ne akarja saját hatáskörébe vonni a civilek dotációjának elosztását. Csakhogy Lázár rászabadította a neki nem tetsző szervezetekre a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt, amelynek nyilvánvalóan csak a közpénzek felhasználásának vizsgálatára van kompetenciája. A Norvég Civil Alaptól származó összegek azonban nem tartoznak ebbe a kategóriába, és ezt a kancelláriaminiszter is pontosan tudja. Ezért aztán a Norvégiába küldött levél sürgeti ugyan a megegyezést – mert a civilek összesen mintegy hárommilliárdos támogatásán kívül a Norvég Alap a magyar állam által valóban jogszerűen felügyelt célokra még harminchatmilliárdot (!) folyósítana –, de említést sem tesz a folyamatban lévő Kehi-vegzatúráról.

Ez a rezsim szokásos, ámde értelmetlen bújócskája; hiszen a média jóvoltából ma már világszerte megismerhették az ügy dicstelen fejleményeit. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Állandó Tanácsába delegált amerikai ügyvivő, Garry Robbins pedig június 19-én Bécsben közzétette A média és a civil társadalom magyarországi megfélemlítéséről szóló nyilatkozatát. Ebben elsorolja a Norvég Civil Alapot ért támadástól a reklámadón át az Origo főszerkesztőjének leváltásáig történteket, majd felszólítja a magyar kormányt, hogy az EBESZ irányelveinek megfelelően „dolgozzon az elfogadható megoldásokon”. Nyilvánvaló, hogy a Miniszterelnökség ennek hatására próbált a korábbi hangvételnél némileg kulturáltabban fogalmazni a Norvég Alap vezetőihez írt levélben – mert egyrészt nem akar veszni hagyni csaknem negyvenmilliárdot, másrészt kénytelen érzékelni a magyar kormánnyal szemben egyre növekvő nemzetközi ellenérzéseket. Odáig azonban nem ment, hogy bejelentse a Kehi visszahívását, és garanciát vállalna a civil szervezetek integritásának tiszteletben tartására.

Az egész ügy tökéletes iskolapéldája azoknak az ésszerűtlen, sőt az ország számára kártékony akcióknak, amelyeket a Nemzeti Együttműködés Rendszere folytat hatalmának szüntelen demonstrálására. Hogy csak az utóbbi hetek eseménytörténetét nézzük: a Norvég Alappal vállalt ütközés mellett itt van az RTL Klubbal kiélezett viszony, a főváros önkormányzati választásának átírt törvénye, a német megszállás emlékművének folytatólagos botránya, vagy akár Orbán Viktor fellépése az Európai Néppárt – saját pártcsaládja – bizottsági elnökjelöltjével, Jean-Claude Junckerrel szemben. Látszólag nagyon különböző konfliktusok, amelyeket nem lehet egy kalap alá venni. Pedig mind a bel-, mind a külpolitikai attakoknak közös az eredőjük. A mértéktelenség. Az agresszív, nagyzoló, deklarált mértéktelenség.

Ez ma már túlmutat Orbán Viktor személyes produkcióján, és a rendszer lényegévé vált. Amelynek kényszeresen meg kell mutatnia, hogy mindent megtehet, szüntelen expanzióban kell működnie, nehogy erőtlennek lássék. Ezért valódi erején felül keres harcot mindenütt, ezért igyekszik mindig nagyobbnak, többre képesnek, megállíthatatlannak mutatkozni. Holott csak gátlástalan. Az orbánizmus átírná a múltat, a jelent és a jövendőt – és ehhez kellenek hamis emlékművek és történelemkönyvek, lakájmédia, megregulázott civil társadalom, cinkelt választási törvény, mi több, nemzetközi melldöngetés. Ez a rezsim mindenütt frontot nyit, hogy omnipotensnek hihesse magát, és az állam polgáraival is elhitesse, nem ismer korlátokat. Meggyőződése, hogy az ettől való félelem lefegyverzi az egyéni és társadalmi ellenállást, de aki mégsem paríroz, azt így vagy úgy eltiporja. Orbán Clausewitz tanítványa; a hadászat klasszikus elemzőjével együtt vallja, hogy az ellenséget nem elég megverni, hanem üldözni kell, és megsemmisíteni.

Csakhogy ez a csatatér logikája, nem a politikáé, s főként nem a demokratikus politikáé. Orbán épp azért számolja fel a demokráciát, hogy háborús mentalitását kiélhesse. Akadályba egyelőre csupán az európai vagy, mondjuk úgy, az atlanti terepen ütközik, de a hatalmi hév már úgy elragadta, hogy ott is igyekszik megváltoztatni a szabályokat. Részben erről szól a Norvég Alap kikezdése, és más szinten a Juncker elleni fellépés is – s mindkét ügyben veszíteni fog. Mint ahogy hiába állítja majd fel a hazug és esztétikailag is silány megszállási emlékművet; legfeljebb magát járatja le, mert azzal egyértelműen megtagadja a demokratikus világban elfogadott történelmi konszenzust.
A mértékvesztők soha nem képesek felmérni tetteik távolabbi következményeit.