Az elemző szerint "a magyar pártrendszer a kilencvenes évek végétől a legutóbbi parlamenti választásig az egyik legstabilabbnak látszott Európában. A régiónkban pedig kiemelkedően intaktnak számított: miközben szinte mindenhol új formációk születtek és kerültek hatalmi pozícióba, nálunk közel másfél évtizedre elég volt két párt nevét megtanulni. Bár a választók egyre nagyobb tömege beszélt csalódottságról, kiábrándultságról, a Fidesz és az MSZP jól megismert párosa választásról választásra egyre nagyobb szeletet hasított ki magának (1998: 62, 2002: 83, 2006: 85 százalék) a szavazni hajlandók táborából."

"A 2010-es választás látszólag megtörte ezt a trendet, hiszen padlóra küldte és válságba taszította az MSZP-t, ráadásul két új parlamenti erőt is eredményezett. Az MSZP meggyengülése, illetve a Jobbik és az LMP megjelenése valóban megteremtette a pártrendszer átalakulásának lehetőségét. Az a pártosodási láz, ami a baloldali-liberális térfélen most már új formációk megjelenéséhez is vezetett, és feltehetően még messze nem ért véget, szintén azt erősíti, hogy vége a korábbi világnak, nálunk is átalakul, változik, mozgásban van a pártrendszer - hangsúlyozza a politológus.

"Az „is” ezekben az időkben különösen indokolt: Szlovéniában egy idén októberben alakított párt (Gregor Virant vezetésével) a felmérések szerint akár a választásokat is megnyerhetné, Lengyelországban egy új erő (Janusz Palikot pártja) az utódpárt túlélési esélyeit veszélyezteti, s akkor még nem is beszéltünk a volt lett elnök (Valdis Zatlers) által most nyáron alapított párt villámgyors karrierjéről, vagy arról, hogy egy cseh konzervatív politikus (Miroslav Kalousek) a kilépését követően új formációjával kis híján legyőzte elhagyott pártját" - írja legfrissebb blogbejegyzésében Török Gábor.

"Ehhez képest, lássuk be, nálunk egyelőre még az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy minden kísérlet ellenére 2014-ben is ugyanazok a pártok végezzenek az első két helyen, amelyek 1998 óta mindig. A magyar pártrendszer azonban fontos határhoz érkezett: a következő időszakban dől el az, hogy lesz-e esélyük az újaknak átrendezni az erőteret, vagy a szervezeti és politikai értelemben is mélyen beágyazott „régi” pártok erősebbnek bizonyulnak. Manapság ezt a változást, a változás lehetőségét mindenki a baloldalon keresi. Való igaz, itt egyértelműen látszik az űr, a hiány, és persze az esély. Mégis úgy gondolom, hogy ezek az évek nem csupán a baloldal számára kritikusak: egyáltalán nincs kizárva, hogy a jobboldalon is megjelenhetnek új szereplők, s akár már ennek a ciklusnak a végére megkérdőjeleződhet a Fidesz „egyzászlós” modellje. S nem is csak a Jobbik jelentette – amúgy nem jelentéktelen – kihívásról lehet szó, hanem akár valamilyen konzervatív-liberális, a kormányzó párt radikalizmusához képest konzervatívabb, voluntarizmusánál normatisztelőbb és szabadságszeretőbb jobboldali politikai alakulat zászlóbontása sem elképzelhetetlen" – véli az elemző.

"Ez persze már a fantázia világa, és némileg – ezt el kell ismernem – az én személyes reményem is egy tagoltabb és kollektíve bölcsebb, azonosulásra alkalmasabb és megújulásra képesebb jobboldal iránt. Bárhogy is lesz, a külföldi példákban van egy közös, ami idehaza is tanulságos lehet: a politika átformálását szinte mindenhol politikusok végzik, az újak nem a Holdról érkeznek, hanem általában már egy ideje itt politizálnak valahol. Sejtem, hogy sokaknak lehangoló lesz, amit most mondok: aki évtizedesnél gyorsabb változásokban reménykedik, annak elsősorban a már jól ismert politikai szereplők mozgására érdemes figyelni. A politika túl fontos ahhoz, hogy annak megújulását a politikusok másra bíznák" - teszi hozzá Török.