„Nincs sok értelme a jósláson alapuló esélylatolgatásnak”

Népszabadság - Kurucz Árpád

– Múlt szombaton kezdetét vette a hivatalos választási kampány, hétfőn pedig élesbe fordult a küzdelem: a jelöltek megkezdhetik az aláírásgyűjtést. De milyen feltételek mellett vágunk neki a 2014-es parlamenti választásnak?

– Ha a 2010 óta eltelt időszakot értékeljük, nyilvánvaló, hogy az addig kényes egyensúlyban levő politikai rendszer egy központosító hatalom foglyává, a parlamentarizmus pedig egy pártoligarchia hitbizományává vált. Ennek a tekintélyuralmi rendszernek a kereteit adja meg az egyoldalúan, antidemokratikus módon megalkotott és elfogadott alaptörvény, ami a kettészakadt társadalom egyik felének a saját alkotmánya, sokak számára viszont csak egy felülről rájuk oktrojált alapnorma, ami legális ugyan, de illegitim. Ezt az időszakot a hatalom végletes centralizálása, a gazdasági javak ellenőrizetlen és egyoldalú osztogatása, a magántulajdon védelmének állami közreműködéssel történt felszámolása, a jogállam szisztematikus leépítése és egy avítt ideológia megjelenése jellemzi. Egy történelmileg leszerepelt állameszme siralmas feltámasztási kísérletének vagyunk nemcsak tanúi, hanem elszenvedői is olyan körülmények között, amikor az eszmék áramlásának plurális csatornái helyébe központilag vezérelt, lebutított médiahatalom lépett, a szabad nyilvánosság pedig a szűk elitek kiváltságos szigeteire korlátozódik, és a népesség töredékét képes elérni, miközben a közmédia olyan mértékben manipulált, ami már-már a korai ötvenes éveket idézi. Csakis ebben a perspektívában érdemes a választások jogi és politikai környezetével foglalkozni, mert az eltorzított intézményi keretek hatásai így kerülnek valósághű megvilágításba. 

– Pontosan mire is gondol?

– A Fidesz totális hatalom kiépítésére irányuló törekvéseinek minden elemét most nem tudjuk felemlíteni, a csomópontokra azonban utalnunk kell. Az „anti-alkotmányos” rendszerváltást már érintettem. Az állam politikai manipulációra épülő átalakításának leglényegesebb aspektusa pedig a fékek és ellensúlyok, vagyis – a parlamentarizmusban egyébként is korlátozott – hatalommegosztás rendszerének felszámolása, az ellensúlyok, a valóságos ellenőrző intézmények szisztematikus leépítése. Nemcsak a kétharmados hatalom által uralt parlament szerepe vált formálissá – ahol a kormánypárti képviselők úgy viselkednek, mint egy irányított diktatúrában –, hanem a jogszabályi környezet átalakítása és a személyi függőségek révén a korábban többé-kevésbé autonóm szervek is a kormányzati hatalom alávetettjeivé váltak. Nincs ugyan a kormány alá rendelve az ügyészi szervezet, de a gyakorlatban annak hűséges kiszolgálója; az Alkotmánybíróságnak nem csak a határkörei szűkültek, hiszen a személyi összetétele is garantálja a fideszes ideológia és jogpolitika alkotmányos érvényesülését. A köztársasági elnöki funkciót először egy erkölcsileg bizonytalan személy töltötte be, majd kényszerű lemondása után egy hűséges és végletekig lojális pártkatona foglalta el ezt a pozíciót. A közigazgatás centralizálása együtt járt az önkormányzatiság teljes felszámolásával, a civil szférát meg az elosztási rendszerek révén hozták függő helyzetbe: a kormányhű szervezetekhez ellenőrizetlenül áramlanak jelentős összegek, míg az autonóm szervezeteket csakis a szűken csordogáló külhoni források tartják életben. Nincs olyan területe a közéletnek, ami ne került volna politikai vagy gazdasági szempontból a hatalomtól függő helyzetbe. Utolsóként az igazságszolgáltatáson söpört végig a ravasz befolyásérvényesítés: a legtapasztaltabb, legképzettebb bírákat egyik napról a másikra nyugdíjba kényszerítették, ezzel valósággal lefejezve a bírói kart. Ma már sokasodnak az információk arról is, hogy a bírói tisztségeket politikai szimpátia alapján töltik be, amelynek a bírósági szervezeti autonómia felszámolása és hivatali irányítás alá helyezése ágyazott meg. Az igazságszolgáltatás soron következő területe talán az ügyvédség, ahol éppen most lépünk az állami térfoglalás első szakaszába – a Budapesti Ügyvédi Kamara belső életének radikalizálódása kíséretében, amikor annak lehetünk tanúi, hogy a korábban politikamentes szervezetben megjelennek az ideológiai eszmeáramlatok és a közterületi kampányelemek.

– És mi következik ebből?

– A jogállam teljes leépülése, ami drámai módon változtatja meg a korábbi politikai egyensúlyt. A társadalom azonban a változások valóságos pusztító hatásait nem érzi igazán, mert a mindennapok teljes átpolitizálásának csak a kísérleti szakaszában vagyunk. Mindennek a veszélyeit az értelmiségi rétegek – például az orvosok, a pedagógusok, általában a közalkalmazotti rétegek, valamint a művészek, a jogászok, a szabadfoglalkozású alkotók, a köz dolgai iránt fokozottan érdeklődő polgárok – megfelelő szervezeti háttér és mobilizáló erő hiányában még nem képesek artikulálni.

– Április 6-án mégiscsak a szavazófülkékben dől el, melyik politikai erő alakíthat kormányt Magyarországon.

– Csakhogy a közelgő parlamenti választást az új, manipulált jogi-szervezeti környezetben rendezik meg. A választási rendszer teljes átalakítása – csakúgy mint a korábbi konszenzuson alapuló alkotmányos keretek felrúgása – egy jól végiggondolt, előre eltervezett hatalomkoncepció terméke. A reformnak tűnő változások sora arra a törekvésre épült, hogy miként lehet a „centrális erőtérhez” tartozó jobboldal vélelmezett relatív többségét abszolút többséggé, szerencsés esetben az egyszerű többséget újra kétharmados teljhatalommá transzformálni. Ennek eszköze a politikatörténetből jól ismert angolszász többségi rendszer bevezetése lehetett volna, amelynek lényege, hogy csak egyéni jelöltek indulnak, és aki a választáson az egyes körzetekben relatív többséget szerez – tehát akár csak egyetlen szavazatnyi különbséggel győz –, az mindent visz. Ám ezt a rendszert nem modellezték, reális veszély lehet ugyanis a sajátos hazai politikai környezetben az egypárti – fideszes – parlament kialakulása, ami nemzetközileg is elfogadhatatlan. Ha pedig a közhangulat hirtelen megváltozik, a másik oldal jutna kizárólagos hatalomhoz. Ezt a rendszert tehát, hogy az ellenzék ne maradjon parlamenti képviselet nélkül, kiegészítették a listás szavazás lehetőségével. A 106 egyéni kerületben – miután a választás eredménye egyetlen fordulóban dől el – a relatív többség is elég a győzelemhez, további 93 mandátumot azonban alapesetben a pártok országos listáira leadott szavazatok alapján osztanak ki. De a helyzet nem ilyen egyszerű, mert itt a listás szavazatok mellett figyelembe kell venni azokat a voksokat is, amelyeket a mandátumot nem szerző – vesztes – egyéni jelöltekre adtak le, s azokat is, amelyekre a befutónak már nem volt szüksége a győzelemhez. Vagyis: ha valaki a saját kerületében negyvenezer szavazattal nyert és a második helyezettre csak húszezren voksoltak, a győztes pártja a listán 19.999 töredékszavazatot könyvelhet el. Ez a megoldás a nyertesek után is biztosít elszámolható töredékszavazatokat, ami az országos listás helyek elosztásánál átbillentheti a mandátumszámot akár a kormánytöbbség, akár a kétharmad irányába. Ebben mutatkozik igazán meg, hogy a Fidesz a rendszert a saját pozícióinak megerősítése érdekében kívánta átalakítani, hiszen korábban a kompenzációs mandátumok kizárólag az arányosítást szolgálták, ha csak korlátozott mértékben is

– Csak ismételni tudom: a rendszer nem fosztja meg a polgárokat attól a lehetőségtől, hogy általános és titkos választáson maguk döntsenek arról, kinek szavaznak bizalmat.

– Persze, de nem lehet megfeledkezni arról, hogy az 1989-ben született választójogi törvény az akkori hatalom és az ellenzék alkujának eredményeként született meg. A Fidesz azonban minden téren szakított a konszenzuspolitikával, és a választási szabályok kapcsán különösen nem állt érdekében az egyeztetés, mivel prekoncepciója kompakt egész volt, s egy zárt feltételrendszerből indult ki, amelynek akár egy komponensét megváltoztatva borulhatna az egész elképzelés. A korábbi rendszer kifinomult, a politikai alkukat lehetővé tevő kétfordulós szisztéma volt, amely megengedi mind az elsődleges, mind a másodlagos pártpreferenciák megjelenítését. Vagyis: lehetővé tette a rugalmas taktikai szövetségkeresést, amit korábban az egymást váltó ellenzéki erők 2002-ben és 2006-ban a baloldalon, 1998-ban a jobboldalon sikeresen alkalmaztak. Ez a lehetőség döntő módon befolyásolta például az 1998-as választások kimenetelét, amikor kisgazda egyéni jelöltek a második forduló előtt tömegesen és váratlanul visszaléptek a Fidesz javára. Az egy fordulóra való áttérés tehát döntő változás, és annak a politikai szervezetnek kedvez, amelynek erős homogén ideológiai kötődésű hívei vannak.

– Ebben kétségkívül igaza van. De ettől a jelenlegi kormány tényleg leválthatatlanná válik?

– Ismétlem: egy egész rendszerről van szó, ami a nagy, egységes ideológiájú, vezérelvű pártoknak kedvez, mert a kisebb szerveződések az egyéni kerületekben önmagukban esélytelenek. Nekik ezért már jóval a választások előtt – a korábbi első forduló jelentette tényleges megmérettetés nélkül – politikai alkut kell kötniük. Ráadásul az arányosságot az új rendszer tovább csorbítja. Egyfelől fenntartja az ötszázalékos bekerülési küszöböt a listás ágon, másrészt az országos listás mandátumok elosztásánál jutalmazza az egyéni kerületekben győztes pártokat, vagyis túlkompenzál, a nyerteseknek többletmandátumot juttat, tehát kifejezetten a relatív többségnek, jelen esetben a kormánykoalíciónak kedvez. 

– Ha már a kisebb pártokat említi, az új szabályok kedveznek nekik, hiszen mindössze ötszáz ajánló aláírásának birtokában indulhatnak az egyéni körzetekben.

– A jelöltállítás valóban könnyebbé vált, ez azonban az erősen tagolt baloldali – liberális –, illetve mérsékelt konzervatív oldal számára meglehetősen hátrányos, mert a jelöltek számának mesterséges felduzzasztása a relatív többségű csoportosulásnak előnyös.

– Annak sem örül, hogy a választókerületek közötti aránytalanságot sikerült megszüntetni? Korábban az egyes körzetek lakosságszáma között majdnem háromszoros különbség is volt, és most ez legfeljebb húsz százalék lehet.

– Súlyos torzítás az új rendszerben az egyéni kerületek kialakításának módja, bár a kétharmados törvénybe foglalt, vagyis voltaképpen befagyasztott megoldás formálisan megfelel annak a követelménynek, hogy az egyes egyéni kerületekben a választójogosultak száma egy középértékhez igazodjék, és ezáltal megszűnjenek a korábban tapasztalt kirívó különbségek. A valós igénynek való megfelelés ürügyén azonban olyan egyéni kerületi beosztás született, amely egyértelműen a keresztény-konzervatív jobboldalnak kedvez azáltal, hogy történelmileg baloldali körzetekhez jobboldali többséget rendel, a hagyományosan konzervatív körzetekhez pedig kisebbségi baloldali szavazókat csoportosít át. Alaposan megtervezett egyéni kerületi rendszer alakult ki, amelyben a centrumtól balra álló nagyjából kétmilliós szavazótábor a korábbiakhoz képest jelentős hátránnyal indul a választási versenyben. A legkirívóbb a budapesti V. kerület és a kifejezetten jobboldali várkerület Dunán átívelő egybeboronálása. De a hagyományosan inkább jobboldali nagyobb megyei jogú városi körzeteket is más elv alapján rajzolták meg, mint a tradicionálisan baloldali városok egyéni kerületeinek határait például Kazincbarcika, Várpalota, Ajka, Miskolc, Szeged, Pécs és Székesfehérvár esetében. A fővárosban megmaradtak a hagyományosan jobboldali körzetek, a változás kivétel nélkül a billegő körzeteket érintette. Készült egy olyan szigorú módszertani elvekre épülő elemzés, ami megállapította, hogy a 106-ból kéttucatnyi egyéni választókerületet egyértelműen manipulált határokkal, politikai érdekektől vezérelve, elfogadhatatlanul egyoldalúan alakítottak ki. Minden ezzel kapcsolatos szakmai kritika süket fülekre talált, visszhangtalan maradt.

– Elvileg tulajdonképpen minden rendben van, nem így gondolja?

– Kétségtelen, hogy a választópolgár ma is politikai mérlegelése alapján dönthet abban az alapvető kérdésben, voksol-e, s melyik politikai aspiránst támogatja. A formális jogilag szabad politikai akaratnyilvánítás azonban nem független tértől és időtől. A kormánypártok ugyan nem buzdítanak a távolmaradásra, de nem érdekeltek a nagyon magas részvételben sem, mert minél nagyobb a választói aktivitás, annál kisebb az esély a kétharmad megtartására. Reális veszély tehát a szavazók demobilizálása, megfélemlítése, durva manipulálása, de akár a tömeges szavazatvásárlás is. Például egyes helyeken a munkáltatók akár azt is igényelhetik az alkalmazottaiktól, hogy telefonjukkal fényképezzék le a beikszelt szavazólapot, különben búcsúzhatnak a munkahelyüktől. Negatív példák sokaságával szolgált a bajai helyi időközi választás, és bár még alig kezdődött meg a kampány, erőszakos támadásokra máris akadt példa. A rendezvények résztvevőinek radikális erők által történő megfélemlítése, közmunkások kirendelése, a kampányesemények fizetett aktivistákkal való megzavarása hovatovább tömeges jelenséggé válik. A legutóbbi időben meg a kampányeszközök korlátozásának lehettünk tanúi, még az utolsó hetekben is futotta az egyoldalú szabályozásokra: előbb kormányrendelettel szűkítették a közterületi kampányt, majd a főváros kontrázott, és korlátozta a szabad hirdetési felületet, miközben egy, a Fideszhez közel álló szervezet gőzerővel terjeszti a kormánypropagandát, nem kímélve a nyilvánosság elől eltitkolt forrásokból fedezett költségeket sem.

– Sokan vitatják a határon túliak szavazójogát. Erről miként vélekedik?

– Ez is egy neuralgikus pont, ami azért lényeges, mert a határon túliak szavazatai által befolyásolt egy-két listás mandátum kiélezett helyzetben döntő befolyással bírhat a parlamenti többség alakulására. Ezen a téren is manipulációk egész sorával találkozhatunk, amelyek már a szélesebb nyilvánosság előtt is ismertek. A leglényegesebbnek az ellenőrizhetőség hiányát tartom. Míg itthon a választási eljárás nyilvános ellenőrizhetősége a névjegyzéktől a szavazatok országos összesítésig biztosított, és az esetleges csalásokra hamar fény derülhet, a külhoni szavazás esetén viszont már a névjegyzék is titkos, nem beszélve arról a folyamatról, ami a regisztrációtól a szavazatok leadásán át azok összesítéséig tart. Mégis a legdurvább, és véleményem szerint az alkotmányosságot is sértő szabályozás – és ez racionálisan is nehezen indokolható –, hogy különbséget tesznek az állandó hazai lakóhellyel rendelkező, de külföldön tartózkodó, valamint a más állam polgáraként élő külhoni magyar állampolgárok között a szavazati jog gyakorlásában. Ez utóbbiak levélben is szavazhatnak, míg a magyarországi lakcímmel rendelkezők csak a külképviseleteken adhatják le a voksukat, ami jelentős és önkényes megkülönböztetés e két csoport tagjai között. A magyarországi lakóhellyel rendelkezők ráadásul az egyéni jelöltekre és a listákra is voksolhatnak, míg a külhoniak – magyarországi lakóhely hiányában – csak a pártlistára tudnak szavazni.

– A politológus mire számít idén tavasszal?

– Minden egy irányba mutat, minden egy összefüggő rendszerbe szerveződik. Az elmúlt négy év folyamán a keresztény-konzervatív kurzus valamennyi lehetséges alkotmányos és számos azon kívüli eszközt is felhasznált arra, hogy a hatalmát megszilárdítsa, széles társadalmi rétegeket vásároljon meg. Azt sem tartotta nagy árnak, hogy ennek érdekében sokakat létbizonytalanságba taszítson egy meghaladott és káros ideológia nevében, a népboldogítás üres és megtévesztő jelszavaival. Olyan szisztéma jött létre, amely jórészt a rejtőzködő szavazók tömeges jelenléte miatt teljesen kiszámíthatatlanná teszi a helyzetet. A hajó arra dől, amerre az emberek mozognak, de ha túl sokan futnak az egyik oldalra, fel is borulhat. Ezért nincs sok értelme a jósláson alapuló esélylatolgatásnak, az eredmény 106 egyéni körzetben dől el, az országos felmérések erre a tagoltságra keveset mondanak. Az azonban látható, hogy a közvélemény-kutatások két hónappal a választás előtt a jobboldal masszív előnyét mutatják, ami arra enged következtetni, hogy az abszolút többséget a Fidesz meg tudja szerezni, hacsak a kampány a helyzeten nem tud fordítani. Ilyen feltételek mellett az igazi tét tehát az lehet, hogy a kormányoldal a kétharmadot meg tudja-e őrizni, amely nélkül a társadalom átalakításának nagy terve nem folytatható. A pesszimista forgatókönyv szerint a soron következő választás igazi tétje az, hogy a keresztény-konzervatív jobboldal egyedül – vagy a szélsőjobbal kiegészülve – képes-e megőrizni a kétharmados többséget.