Nem én vagyok a hibás. Tényleg. Már egy hete komolyan készültem, olvastam, jegyzeteltem, hogy valami olyat tegyek ide, ami felér a mai ünnep méltóságához és komolyságához. Mikor, ha nem most? Amikor esik szét minden, amit társadalomnak hívtak valamikor. Amikor a szolidaritás szót, különösen ha azt a társadalmi szóösszetételben használják, úgy beszántották már, hogy lassan csak piros karikák, szigorú szülői figyelmeztetések feltüntetésével lehet leírni, kimondani. Már társadalom sincs nagyon, egyek vagyunk itt magunkban, csinálnak velünk azt, amit akarnak.

Ellenálltam a kísértésnek, bármily csábító volt is. Olvasgattam egy kis Keynest a társadalmi különbségek enyhítésének szükségességéről és az állam szerepéről mindebben.

Előkerült Csepeli egyik 2010-es előadásának leirata az összetartó társadalomról. „Utat tévesztettünk”, mondta a legelején. Na ja. A cselekvő és a szenvedő társadalom komparatív grafikonja ugyanitt, hogy ugye nálunk csak a görögök szenvednek jobban. Karácsony Sándort idézi: „A változás csak mint vágy, s nem mint reális lehetőség él Karácsony szerint a magyarokban. Várják a jövőt, melyre mint a szebb és a jobb elhozójára tekintenek. A jövő azonban nem több mint a ’sült galamb’, mely sosem repül a szájba. A változtatás gondolata ugyan megszületik, de a gondolatot ritkán követi tett (patópáloskodás).”

Végigfutottam Niedermüller éppen két hete itt a Galamuson megjelent írását, amely a jelenlegi rendszer hazugságait veszi sorba és szedi apró darabokra, „Senkit nem hagyunk az út szélén” címmel.

Itt vannak Howard Zinn mondatai, hogy legyen a dolognak valami történeti mélysége is, 1886-ról. Meg valami konklúziószerű. Teljesen mellékesen egyet ideteszek: „Nem a polgári engedetlenség a probléma. A probléma a polgári engedelmesség. A probléma, hogy világszerte milliók engedelmeskednek a vezetők diktátumainak, és ezen engedelmesség miatt milliókat ölnek meg. A probléma az, hogy az emberek világszerte engedelmesek, noha látják a szegénységet, az éhezést, az ostobaságot, a háborúkat és a kegyetlenséget. A probléma az, hogy a börtönök tele vannak zsebtolvajokkal és az igazi tolvajok vezetik az országot. Hát, ez a problémánk”, írta Zinn.

May Day – flickr/Poster Boy NYC

Aztán zárójelbe tettem minden erőfeszítést. Pontosabban, ami történik, az tett záróljelbe mindent. Most gyorsan, ha van még egyáltalán értelme, csak az utóbbi napok történésein fussunk végig, amiben csak egy apró kis színes a nemzeti lelkű motoros bőrtangás, rúdtáncos fotója, olyan epizód, amit ha el nem is felejtettünk, de napirendre tértünk felettek. Aztán jött a trafik-történet, ami ugyan felháborító, ám meglepő csak akkor lenne, ha nem úgy történt volna, ahogy.

Közben már érdeklődve olvassuk egy szekszárdi fideszes önkormányzati képviselő történetét, gyorsan összevetve Lázár János cinikus nyilatkozatával, és már várjuk, mi fog erről a fideszes politikusról – civil foglalkozását tekintve állatorvos, ami komoly távlatokat ígér a karaktergyilkossághoz – kiderülni. Mert valami ki fog, abban biztosak lehetünk, hiszen igazmondás megtorlás nélkül nem maradhat.

Gyorsan az is kiderül, hogy egy milláért kelt el Rogán Antal Louis Vuitton táskája, amiről csak azt nem tudtuk meg: ember hogy hordhat ilyet?

Szóval mindezek közben jön a történet Terikéről, Szabiról meg egy szegény vak komondorról, akik ott vannak egy örökkévalóság óta a Fideszben politizáló ember történetében – róla csak azt nem tudjuk, hogy került ő oda, ahogy ő maga sem tudja, mi lehetett a pálinkában, bár azt innen borítékolni lehet, hogy legalább 50 százalék alkohol volt benne, ami ugye, mennyiségtől és belátástól függően, elég a tudat módosításához. És ez a történet maga a Nemzeti Együttműködés Rendszerének apoteózisa. Amikor már nekünk, földi halandóknak is olyan magasságokba emelkedik a NER meg minden, amit jelent, hogy ép ésszel felfogni nem lehet, legalábbis nekünk, akik innen alulról (kívülről) szemléljük. És csak állunk bénultan, és amolyan valódi jelenésnek tekintjük a dolgot.  Digitális barlangrajzok születnek (mémnek hívják őket) gyorsan, hogy megörökítsék ezt az egészet, komoly emberek szólnak hozzá, de fogódzót senki nem nyújt, hogy túlléphessünk az észlelést jelentő primer információn. Pedig ez velünk történik, itt vagyunk a közepében. Ezek is mi vagyunk. Mi vagyunk Terike, Szabi, meg Balog is … na jó, szegény vak komondort békén hagyom.

De az élet ott fenn, a NER-ben megy tovább, miközben mi még mindig hitetlenül csóváljuk a fejünket, rezzenéstelenül köpnek bennünket újra szembe, és törvényt hoznak arról, hogy ne tudhassuk meg, mire költik az adóforintjainkat.

Az utcák meg még mindig üresek. Nincs ott senki, néhány sietős járókelőn kívül. A tanárok is otthon, a diákok is otthon, a rokkantak is otthon, az orvosok is otthon, a trafikosok is otthon, munkások meg már nincsenek. Mindenki, mi magunk is otthon. A bezárt ablakokon keresztül szűrődik csak be valami zaj az állatfarmról, a disznók karának röfögése lehet, valahol ott tartanak, hogy ők egyenlőbbek.

Kakuk György újságíró