Ami alant következik, egyetlen célt szolgál: nehogy a mi szeretett galamusunk hátrányba kerüljön más portálok – na meg a kormány! – korrupcióellenes hadjáratában.

Na kérem. A korrupt emberek jelentős része vigyázatlan. De ők mind kis halak. Nem gondolnak arra, hogy hol egy rejtett kamera, hol egy rögzített telefonbeszélgetés, és máris kész a lebukás.

A „nagy játékosok” soha nem kerülnek ilyen helyzetbe. Gondosan felépített stratégiájuk van, amelyet legfeljebb egy pentito rombolhat le, mint az olasz maffiavilágban. Amíg valaki nem kezd „énekelni” – én ilyenről Magyarországon tudok ugyan, de csak egészen jelentéktelen figurákról –, addig soha nem derül ki, hogy egy szerényebbnek mondható polgármesteri vagy képviselői fizetésből hogyan teremtődik milliárdos vagyon.

A stratégia receptjét közreadom, és ha a T. olvasó a végén azt mondja, „nem mese ez gyermek!” – nos, akkor meglehet, még igaza is van.

X üzletember megvásárolna egy szép, többemeletes ingatlant, amely történetesen önkormányzati tulajdonban van. A legegyszerűbbnek látszó utat választja: megy a polgármesterhez, akit egyébkén, lévén eszmetársa, jól ismer. Vele akar boltolni, mert végtére is egy a tábor, egy a zászló. Kézfogás, mosolyok, akarsz egy kávét? X rögtön a tárgyra tér. Nézd, mondja a polgármester, de akkor már az utolsót szürcsöli a kávéjából, és félig fölemelkedett a székéből, én ingatlanügyekkel egyáltalán nem foglalkozok, rossz helyre jöttél. Viszont adok neked tippet. Az önkormányzati ingatlanok értékesítésére Y ügyvédi iroda kapott megbízást, megalkuszol velük, és már viheted is a házat. Vállveregetés, szevasz, szevasz.

Úgy is lesz. X eltalpal a szép nevű, jó hírű, több tulajdonos birtokában levő ügyvédi irodába, viszi a polgármester üdvözletét, kedvesen leültetik, és ismertetik vele az eljárást. Ők – ha megbízást kapnak X-től – fölértékeltetik az ingatlant, aminek folytán annak lesz egy becsült ára. De nem szükségképpen azlesz a vételár. Szerződésblankettát tolnak X elé, amelyben az áll, hogy ha az irodának sikerül „lesírnia” valamilyen összeget a becsült árból (mármint az önkormányzat illetékes szakhatóságánál!!!), akkor a becsült és a lesírt ár közötti különbözet fele sikerdíj gyanánt az ügyvédeket illeti meg.

X belemegy az alkuba. Bízik az iroda ügyességében. És mi történik? A „független ingatlanbecslő”, e sokszereplős játszma kulcsfigurája 400 millióra becsüli az X által megvásárolni szándékozott szép házat, talán inkább palotát. Erről az iroda értesíti X-et, aki úgy 250 körül remélt költeni. Ennyi pénze nincs. Az iroda közli, sebaj, nekilátnak a „lesírásnak”. Láss csodát! „Lesírják” a vételárat 160 millióra, a különbözet 240 millió! Szép teljesítmény, ritka ügyességre vall. Ha létrejön az adásvétel, akkor a vevő kifizet az önkormányzatnak 160-at, az irodának a 240 felét, azaz 120-at. Így tehát neki 280-ba kerül az épület, kibírja. Az adásvétel létrejön.

De vajon hová kerül(t) a 120 milliós sikerdíj? Az irodához, ugye? Kétségkívül annak a folyószámlájára. De hogy onnan tovább kihez, illetve kikhez, és ha igen, milyen részben, azt kénytelen vagyok a T. Olvasó fantáziájára bízni. De ezzel a találós kérdéssel a végén is szép a mese, nem?