Hét év alatt semmivel sem kerültünk közelebb az Európai Unió átlagos életszínvonalához. A történet jelentős részben Medgyessyről és Gyurcsányról szól, de sajnos nem csak róluk. (Fotó: fidesz.hu)

Az Európai Unió statisztikai hivatala által közzé tett és a portfolio.hu által is idézett adatok szerint Magyarországnak az EU-átlaghoz való felzárkózása a 2010 előtti hét évben teljesen megtorpant. Ez a történet jelentős részben Medgyessy Péterről és Gyurcsány Ferencről szól, de sajnos nem csak róluk. Az elmúlt húsz év egész magyar növekedési modellje megfeneklett, és egyelőre nem látszik a kiút.

Ajánlott írásunk: Vezessük be mi is az eurót!

Először vegyük a nyilvánvaló dolgokat: az Eurostat jelentése szerint az egy főre jutó magyar GDP (vásárlóerő-paritáson) 1998-ban az EU-27-ek átlagának 53%-a volt, 2003-ban a 64%-a, és azóta 0,8%-ot növekedve szinte nem is mozdult el onnan. Magyarul az elmúlt nyolc évben megállt az európai gazdasághoz való felzárkózásunk.

Sokszor elmondtuk mi is és mások is: a 2002 és 2008 közötti gazdaságpolitika maga volt a csőd, melyhez képest mindaz, ami 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején történt, egyszerűen aranykornak tűnik. Ez most akár megnyugtató is lehetne, hiszen Medgyessy és Gyurcsány minden bizonnyal örökre lekerültek a miniszterelnökként szóba jöhető politikusok listájáról, az utolsó sikeresnek mondható kormányfőnk pedig ismételten miniszterelnök.

Az a helyzet azonban, hogy bár az előbbi két szocialista kormányfő valóban totális őrültséget hajtott végre gazdaságpolitika néven, az a jelenség, amit a számok leírnak, ennél jóval többről szól.

Ahogyan azt Paul Krugman egyszer találóan megfogalmazta, a közgazdaságtan semmit sem mond arról, hogy mi a hosszú távú tartós növekedés titka. Azt jól tudjuk, hogy a növekedést mivel lehet elrontani – a klasszikus magyar példánál maradva: a költségvetési és a folyó fizetési mérleg állandó magas deficitben tartásával nagyon el lehet –, de hogy pontosan mi alapozza meg a növekedést, azt legfeljebb csak sejtjük.

Az egyik ilyen sejtés, hogy a növekedéshez hatékony és világszínvonalon termelni képes vállalatok kellenek. És bizony 1990 és 2000 között Magyarországra az összes többi kelet-közép-európai országnál több külföldi befektető érkezett, és az ő részesedésük a magyar ipar kibocsátásából párját ritkítóan magas volt. Az általuk kiváltott hatékonyság-robbanás a Bokros-csomag negatív növekedési hatásainak elmúltával csúcsra járatta a magyar gazdaságot. Az alternatívák fényében pedig nagy eredmény, hogy az akkor regnáló Orbán-kormány nem engedte, hogy egy felelőtlen költségvetési politika megölje ezt a növekedést. De a növekedés motorját akkor sem a kormányzati politika jelentette.

Mindezt azért fontos látni, hogy tudatosítsuk: a stabilitást előtérbe helyező gazdaságpolitika ismételt előtérbe kerülésével (Bajnai-csomag, Széll Kálmán-terv) nem kerül automatikusan felzárkózási pályára a magyar gazdaság.

Ennél is nagyobb probléma az, hogy a korábbi sikeres recept ma már egyszerűen nem alkalmazható. Már nincs mit privatizálni, ráadásul Közép-Kelet-Európa relatív tőkevonzó képessége is jelentősen gyengült (például Kínával, Indiával vagy Oroszországgal szemben), miközben a régiót első számú befektetési célpontnak tekintő nyugat-európai vállalatok és bankok tőkehelyzete is sokat romlott a világgazdasági válság hatására.

A korábbi motorok tehát nem fogják beindítani a magyar gazdaság felzárkózását. A kormányzati kommunikációban sokat emlegetett magyar kkv-szektor hatékonysága pedig, nem kis mértékben a magyar állam túlszabályozási kényszerének köszönhetően, elképesztően alacsony. A döntő többségük nem versenyképes és nincs hová nőnie. Ezen pedig az ígért állami támogatások sem változtatnak, vagy ha igen, akkor inkább negatív irányba. A gazdasági modellünk kifutotta magát és egyelőre nincs hiteles válasz arra, hogy hogyan tovább.

Oda jutottunk, hogy a magyar gazdaság egy főre jutó GDP-je az EU-átlag kétharmada, miközben a szlováké a háromnegyede. És még csak jó ötlet sincs, hogy hogyan csökkentsük a lemaradásunkat – immár Szlovákiától.