Bár előző cikkünkben a kormányváltás esélyét szimbolízáló "hajó elúszásáról" írtunk, alaposabban átgondolva a helyzetet - és figyelembe véve, hogy az ember hajlamos bizonyos kudarcoknak túlzott jelentőséget tulajdonítani (így egy-egy szocialista politikus lebukását végzetesnek érezni) - valójában egy sokkal árnyaltabb összkép a reális! Az országban uralkodó politikai közhangulatot, mint például a második Orbán-kormány megítélését tekintve ugyanis nagyon nehéz pontos következtetéseket levonni, hiszen mindenki csak egy-egy szeletet „lát” abból, ami ma az országban zajlik. Sokan csak a szűkebb baráti körükben, vagy a munkahelyükön, esetleg az utcákat járva hallanak, látnak és éreznek bizonyos impressziókat arról, hogy az emberek mit gondolnak a jelenlegi rendszerről. Mások a közvélemény-kutatások adatait fogadják el egzakt méréseknek, és azok statisztikáit készpénznek véve alkotnak ítéletet a pártok erőviszonyairól vagy a kormányváltás esélyéről. És olyanok is akadnak, akik bizonyos „jelekre” koncentrálva próbálnak következtetéseket levonni, például számba veszik a különböző okokból elégedetlenkedő rétegeket, csoportokat, és mindazokat, akik vesztesei vagy éppen győztesei lehetnek az Orbán-uralomnak. Az sem ritka, hogy pusztán az internetes aktivitás képezi az ítélet-alkotás alapját, vagyis bizonyos Facebook csoportok, oldalak látogatottságát, vagy internetes blogok, honlapok népszerűségét tekintik árulkodónak, és ezek alapján hisznek egyik vagy másik oldal fölényében.

Egy azonban biztos: az eddigi parlamenti választásokat illetően most, 2014 –ben tekinthetőek a legkevésbé pontosnak ezek a módszerek. Soha 1990 óta nem volt még annyira megosztott a magyar társadalom, mint jelenleg, és soha a rendszerváltás óta nem volt még annyi véleményét rejtegető, őszintétlen ember, mint most. (Van, aki ezen a ponton megemlítené 2006 –ot, mint a megosztottság csúcsát, ám tévedne, mert valójában – a szélsőségesen heves reakciókon túl – az ország túlnyomó többsége egységesen ítélte el a Gyurcsányi beszédet és ennek a nagy egyetértésnek volt gyakorlati manifesztációja a 2010 –es választás.) Az emberek nem vallják be pártszimpátiájukat, sokszor még legjobb barátaiknak se, és egyre többen adnak szándékosan megtévesztő válaszokat, ha a pártokról kérdezik őket. Hogy miért? Mert ez a téma manapság igenis kényes terület, hiszen befolyásolhatja érvényesülésünket (pl. a munkahely-keresést vagy a munkahelyi előrejutást), befolyásolhatja baráti kapcsolatainkat, hírnevünket, az egész általános megítélésünket. Ez nem egyszerűen félelem, hanem sokkal több annál: egy elemi szintű önmeghatározás és bélyeg, mely olyan mélységben determinál bennünket, mint az, hogy hol élünk (Rózsadomb kontra vidéki lakótelep), hogyan nézünk ki, mit viselünk, mi a végzettségünk. Az egész magyar társadalom átpolitizálttá vált, a jobb és baloldali értékrendek emberekre „húzott” kényszerével, ahol egy felvállalt jobbikos, Fideszes vagy szocialista állampolgárnak vállalnia kell választott pártjának rá vonatkoztatott összes bélyegét is. Vagyis: ha szoci vagy akkor rohadt kommunistának, Gyurcsányistának hazaárulónak tartunk, ha Jobbikos vagy akkor nácinak tekint mindenki, ha meg nyíltan Fideszesnek vallod magad, akkor egy karrierista seggnyaló és törtető Orbánista vagy! Idáig fajult a helyzet. És éppen ez az ami miatt mára csak kevesen merik őszintén vállalni pártpreferenciájukat!

Ami a közvélemény-kutatásokat illeti, a politikai pártok ezekre építenek, amikor különböző döntéseiket meghozzák. Mint ismeretes az MSZP – E14 – DK versengésnek is sarkalatos részét képezte, hogy melyik párt mekkora támogatottságot tud felmutatni, vagyis milyen tárgyalási potenciállal bír. Amint az E14 gyengült és a DK erősödött, rögtön változott a „felállás” is, és Gyurcsányékat bevették az összefogásba. Mindez csak annyiban lényeges, hogy megmutatja: a politikai szereplők a közvélemény-kutatási adatokat igenis komolyan veszik, azok szerepet játszanak döntéseikben. Mégis a helyzet az, hogy bár ezek a felmérések tudományosak, többszörösen ellenőrzöttek és módszereikben is szakmaiak, mégsem érnek sokat, éppen a fentiekben már említett elzárkózás miatt. Nem volt ez így sem 2002 -ben, sem 2006 –ban, sem 2010 –ben. Nyilván akkoriban is előfordultak rejtőzködők, ám közel sem ilyen arányban.

Az áprilisi választás óriási meglepetést is hozhat (sőt fog is hozni) ugyanis nagyságrendekkel több a kormányellenes és változást akaró állampolgár, mint most bárki gondolná! Senki az országban nem képes felmérni – még megközelítőleg sem – hogy valójában mit gondol a többség! Nem tudjuk, hogy hány ember készül arra, hogy végre kifejezze, mennyire elege van Orbánékból (két, egymást metsző vonallal, a megfelelő karikába)! Biztosan rengetegen lesznek, és nem csak azért mert elhiszik az ellenzék bírálatait, hanem mert saját bőrükön érzik, hogy mi az igazság. Az emberek nem hülyék! Hiába hajtogatnak nekik hazugságokat arról, hogy jobban élnek, és kevesebb a rezsijük, amikor ezzel szemben azt érzik, hogy a hó végére elfogy minden pénzük (4 éve pedig mindig maradt harmincadikán is pár ezerjük a tárcában). Hiába nyomják tele az utcai óriásplakátokat azzal, hogy az ország jobban teljesít, és jól jár a paksi atomkölcsönnel, amikor már mindenki tudja, hogy ilyen gazdasági helyzetben hitelt felvenni súlyos következményekkel jár, és az ország messze nem teljesít jól. Nem azért fognak április 6 –án meglepődni Orbánék, mert olyan erős az ellenzék, hanem azért, mert hülyének nézik az embereket! Nagy lesz a meglepetés! A Fidesz-rezsim pedig megérdemli a bukást! Soha a történelemben nem maradt büntetlen a hazugság, a csalás és a tömegek megtévesztése. Csak idő kérdése. Reméljük már csak 58 napé!