Az inkriminált adásban (itt megtekinthető) Gajdics Ottó és Kálomista Gábor elemzik a magyar kultúra aktuális eseményeit, bár sajátos szemszögből, mert a Kölcsey-ügyön kívül csak a Bálna megnyitásáról és a miniszterelnök képének eltávolításáról számoltak be egy kiállítás anyagából – ők úgy fogalmaztak, „kiretusálták” Orbán Viktor képét. (Ki ám, csak egy áttetsző papírkosárból – a miniszterelnök tán még jobban is járt így. Mondjuk, van, aki nem retusálta volna, hanem otthagyja). De lássuk, mi a bajuk Kölcsey vonzadalmaival?

Kérem, az a helyzet, hogy elképzelhető, miszerint Kölcsey Ferencet tényleg jobban érdekelték a férfiak, mint a nők. Erről tanúskodnak azok a szenvedélyes szerelmes levelek, amiket többek között Szemere Pálnak írt, és amelyek bizony némileg vagy inkább érzelmileg túlmutatnak a barátságon. Nyári Krisztián erre figyelmes lett, és „Így szerettek ők” című könyvének második kötetében taglalja is, mint lehetőséget. Hogy lássuk, nem a levegőbe beszél, álljon itt egy részlet egy eredeti Kölcsey-levéből:

Hát, ez még a romantika korában sem két barát irodalmi eszmecseréje. De nem is ez a fontos. Meg az sem, hogy a nőcsábász Szemere sosem hajlott a szóra. A fontos esetünkben az, hogy ebből kultúrbotrányt csinált a magát vérig sértettnek érző jobboldal. A szélső is, a mérsékelt is. Azt állítják, „bizonyos körök” homoszexuálisnak nevezik a Himnusz költőjét, és ez himnuszgyalázás, hazaárulás, szentségtörés. Még sérelmesebbnek találják Karafiáth Orsolya nyilatkozatát az ügyben, miszerint: „mindegy, hogy egy szerző férfi vagy nő, a műve lesz érvényes vagy érvénytelen”.

Márpedig Karafiáth Orsolyának tökéletesen igaza van.

Tessék már egy kicsit letenni a rezes fringiát, abbahagyni a vagdalkozást, és kicsit elmélkedni a Himnuszon. Netán elolvasni, elejétől végéig, bár azt az elemi iskola befejezése után nem szokta a magyar ember. Ha átgondoljuk a dolgot, beláthatjuk: a Himnusz olyan hatalmas, robusztus márványoszlop, olyan megdönthetetlen és oly szilárdan tartja a magyar kultúra boltozatát, hogy annak semmiféle kultúrbotrány, félreértés vagy a szerző milyensége nem árthat. Az alkotás független az alkotótól, önálló életet él. A Himnusz akkor is a himnuszunk lenne, ha nem Kölcsey írta volna, hanem – horribile dictu – egy mosónő fia. Sőt, még akkor is, ha maga a mosónő írta volna! Amint az sem árt vagy használ a Toldinak, hogy Arany János nagyszalontai volt: ha érmihályfalvi vagy debreceni lett volna, a Toldi akkor is állócsillag, sőt, csillagkép lenne a magyar líra egén. Ha Kölcsey nemi gerjedelmeit elemezzük, az nem változtat a Himnuszon – ennyi erővel azt is taglalhatnánk, református volt-é avagy katolikus. Csak akkor mindenki megkérdezné: mit számít?

És ez mit számít? Az számít, hogy hatalmas magyar költő volt. Aki épp ahhoz vonzódott, aki neki tetszett. Ha ma élne, bújna, mint az üldözött, felé kard nyúlna barlangjában. Szerte nézne, s nem lelné honját a hazában.

És valóban: az elmúlt napok eseményei, az országos esőbe fulladt könyvégetési kísérlet (azért a Hernád völgyében megtartották, de más esetről nem tudunk), az állandó támadások, a kultúrharc mind azt bizonyítják: a magyar politikai jobboldal jelentős részének egyáltalán nem számít a mű. Nem számít, mit írnak, festenek, adnak elő, faragnak vagy öntenek. Az számít: ki teszi. Meg az, hogy az illető hova sorolható be. Kölcseyt nehéz lenne kidobni a Jelenkor Gőzhajójából, hát Nyáry Krisztián ellen indítottak bosszúhadjáratot, Karafiáth Orsolya logikus és értelmes gondolatát kritizálják. És általában: aki a baloldalhoz vagy a demokráciához köthető a magyar kultúrában, az ebben az erőtérben szalonképtelenné válik, mint József Attila. Akit szintén rágalmaznak mindenfélével, mert élete egy korszakában kommunista volt. Tessenek elolvasni: élete más korszakában meg szürrealista. Sőt, a kettő nem zárta ki egymást. De mivel náluk sértés a „baloldali”, sértés a „homoszexuális”, hát a fürdővízzel, az alkotóval együtt a gyereket, a művet is kiöntik. A „zsidó” szó is sértésszámba megy bizonyos körökben – ha Kolumbusz Kristófról kiderülne, hogy izraelita származású volt (elképzelhető, bár ki tudja), akkor Amerika felfedezése érvénytelen? Netán onnantól kezdve Vespucci találta meg? Esetleg Amerika többé nem létezik?

Uraim: maguk tévúton járnak. A mű, az épület, a magyar kultúra fontosabb az alkotóinál – de maguk csak a kőműveseket kritizálják, nem látják a csodálatos csarnokot, amit felhúztak. Nem számít, Kölcsey kit szeretett és az sem, őt ki szerette, vagy nem szerette. Az számít, hogy a Himnuszt szeretjük. És ismerjük is.

Mert Kölcseyt vagy a Himnuszt anélkül tisztelni, anélkül rajongani értük, hogy ismernénk is őket – bálványimádás.

Maguknak nem költő kell és nem Himnusz: maguknak nemzetiszín, merev kőbálvány kell, aminek áldozhatnak. Akár magát a szerzőt is.

Kicsit nehéz lesz kivitelezni, hogy a Himnuszt költője holnaptól Szabolcska Mihály vagy Gyóni Géza legyen, de kétharmaddal semmi sem lehetetlen.

Esetleg javasolnám még Hazafi Veray Jánost.

Tessenek békén hagyni Kölcseyt is, Nyáry Krisztiánt is.

Tessenek legalább elolvasni a Himnuszt.

Mielőtt lecserélik.

Szele Tamás