Vargha Tamás, a honvédelmi minisztérium államtitkára a doni áttörés (katasztrófa) 71. évfordulóján megismételte azt a sokat hallott ordas, önfelmentő hazugságot, hogy, idézem: „…sok tízezer magyar ember esett áldozatul a Donnál, de nem csak idegen érdekekért, hanem a hazájuk védelmében harcoltak és haltak hősi halált magyar katonák a távoli orosz harcmezőkön”.

Ugyanő azzal a megrendítő mondattal kezdte szózatát, miszerint „ideje, hogy megtanuljunk kíméletlen őszinteséggel szembenézni önmagunkkal, hibáinkkal és mulasztásainkkal..”

Na, íme a kíméletlen őszinteség, a szembenézés. Mutasson nekem az államtitkár úr egyetlen németet – kivált politikust –, aki 2013-ban azt merné mondani, hogy a Donnál a „német hazát” védelmezték. Nem, ők a Lebensraumot védelmezték, az életteret, amelyet Hitler ki akart hasítani az akkori Szovjetunió testéből. De az akkori magyar hivatalos gondolkodásban semmiféle Lebensraum nem szerepelt – legfeljebb a félelem attól, hogy ha nem tartunk lépést a reménybeli német győztesekkel, akkor odavesznek a két bécsi döntéssel Magyarországnak (vissza)ítélt felvidéki és erdélyi területek. Meg Bácska.

A Szovjetuniónak semmilyen területi követelése nem volt Magyarországgal szemben, épp ellenkezőleg. Ma már tudott, ha nem is szivárgott le a köztudatba, hogy Molotov azzal  próbálta lebeszélni a moszkvai magyar nagykövetet a hadbalépésről, hogy ellenkező esetben a szovjetek jóindulatúan fogják kezelni az Erdéllyel kapcsolatos magyar területi érdekeket. Ergo a „haza védelme” azt kívánta volna, hogy kimaradjunk a német támadásból, ami annál is inkább lehetséges volt, mivel Hitler a magyar honvédség részvételét egyáltalán NEM erőltetette, ilyen kérése nem volt. (Szokás minden gazságot – önfelmentés, zsidóüldözés – a németek nyakába varrni; Ungváry Krisztián bemutatta, hogy ezeknek a fele sem igaz.)

Dacára ennek, bevonultunk, és a szörnyű történet a Donnál végződött. Az államtitkár úr egyszerűen és közönségesen hazudik, amikor azt mondja, hogy „az akkori Honvéd Vezérkar kimondta: kerülni kell a háborúba lépést”. Az államtitkát úrnak bölcsész, nem történész diplomája van, de azért annyit illett volna elolvasnia ezernyi kötetből, hogy a magyar hadbalépés legfőbb pártfogója Werth Henrik, a honvéd vezérkar akkori főnöke volt. Keresztül is vitte az akaratát, lévén a háromnegyed magyar tisztikar manifeszt módon németbarát.

Továbbá: az államtitkár úrnak inkább arra kellett volna magyarázatot keresnie, hogy ha egyszer „Magyarországnak még nem volt ütőképes, fegyelmezett véderőtjelentő hadserege, amikor az ország hadiállapotba lépett a Szovjetunióval”, akkor miért lépett hadiállapotba. (Véderőre legfeljebb a román hadsereggel szemben volt szükség.) És mivégre ez az eufemizmus? Horthy kormánya nem „hadiállapotba lépett” a Szovjetunióval, hanem rátámadt. Miként az olaszok, románok, szlovákok, csak épp ők – amennyire a mai történetírásukat ismerem – nem állítják, hogy a hazájukat védték a Donnál. (A románok, akiktől Sztálin óriási területeket vett el 1940-ben, talán több vonzalmat éreznek az idea iránt mint a másik kettő.) De hogy az olaszok meg a szlovákok? Az embernek röhöghetnékje támad.

Ilyesmit csak egy olyan magyar politikus állíthat, aki reményeim szerint majd szép beszédet mond, amikor elkészül Magyarország német megszállásának (1944. március 19.) emlékműve. Tudja mit, államtitkár úr? Akkor, aznap kellett volna a hazát védeni, nem pedig a megszálló hadak főparancsnokát, vezértábornagyát, báró Weichset napestig vacsoráztatni és itatni. (Ugyancsak Ungváry szíves közlése szerint.) Nem a Donnál kellett volna védekezni, hanem itt, a hazánkban. De azon az árva pisztolygolyón kívül, amelyet Bajcsy-Zsilinszky Endre – kora legnagyobb magyarja – a rátámadó gestapósokra kilőtt, semmilyen ellenállás nem volt. Holott ő nemcsak önmagát, hanem az országot is védte, mégpedig nem a Donnál, hanem Budapesten. És nem az oroszoktól, hanem a németektől.

De az államtitkár úr szerecsent mosdat most. Megelőlegezi az emlékművet. Mi mindig áldozatok voltunk, nem pedig tettesek. A Donnál a hazát védtük, rajtavesztettünk; a németek „hálából” megszálltak bennünket. Őszinte hazaszeretetből rosszul jött ki nekünk minden „buli”. És még van képe bárkinek is minket kárhoztatni! – Íme a múlttal való kíméletlen szembenézés, Orbán- vagy Boross-, vagy Hende-módra.