Banánköztársaság | Szerző: Nagypál Anikó | 2014. november 14. | 78 komment

Először is: a gyerek, az nem úgy jön, mint a futáros csomag. Nem tudom szabályozni, hogy rendben, én most sikeres vagyok, szép és fiatal, az apának választott egyed ereje teljében van és hülyére keresi magát, tehát ma este 9 és 11 között megfoganhat a poronty, 9 hónap múlva pedig várjuk szeretettel. Igen, egy darab egészséges gyermeket szeretnénk, kis gödrökkel a rózsás arcán.

Mert kedves miniszter úr, van, aki éveket vár egy gyerekre, és van, akinek csak úgy beesik az életébe. Van olyan nő, aki évek óta szeretne gyereket, egyre görcsösebben, aki minden hónapban megalázkodik, és akit minden hónapban megaláznak, mert az önök értékrendje szerint selejtes árucikk. És van olyan, aki nem tervezgeti évek óta, hogy gyereket vállal, csak úgy jön. És a nő nem mérlegel, nem vágja be kívülről az összes tanácsadó könyvet, hanem azt mondja, hogy a fene egye meg, 28 éves vagyok, és van valaki, aki elvisel a mániáimmal, a depressziómmal, a hülyeségeimmel együtt, hát mikor szüljem meg a gyerekét, a gyerekünket, ha nem most?

És tudja kedves Zoltán, akkor az ember belevág. Én voltam olyan szerencsés, hogy módomban állt orvost választani, mert a régi túl messzire volt. Ez esetünkben azt jelenti, hogy néhány kerületnyit utazni kellett volna hozzá. Így szépen, „a google a barátom” alapon nekiálltam orvost keresni. Én szerencsés vagyok, mert a város közepén n+1 orvos közül választhatok, a kerületben, a szomszéd kerületben, a másik szomszéd kerületben. Ha nem is tudtam kifizetni a méregdrága budai magánkórházat, de emberhez méltó körülmények között jártam havonta orvoshoz ellenőrzésre. És szerencsés voltam, mert a választott orvosom Budapest egyik legjobb, legnormálisabb kórházában dolgozott. És szerencsés voltam, mert amikor azt mondták, hogy jó lenne, ha elmennék xy vizsgálatra, de az sajnos fizetős, akkor azt tudtam mondani, hogy elmegyek és kifizetem. Szerencsés voltam, mert egészséges maradtam a terhességem alatt, végig tudtam dolgozni, volt pénzem-pénzünk, hogy mindent beszerezzünk, ami a gyereknek kell. Módomban állt megvenni azokat a vitaminokat és kiegészítőket, amiket javasoltak, ennek köszönhetően felzabáltam a komplett periódusos rendszert, de megérte, mert van egy egészséges fiam, aki három és fél hónapos, és egyre jobban teljesít.

Igen, ez volt annak a középosztálynak a története, amelyet önök szorgalmasan igyekeznek kinyírni.

És akkor most mesélek arról a rétegről, amiről lila gőzük sincs, mert akkor is steril kesztyűt húznak, ha rájuk kell gondolni.

Elárulok egy titkot: nem mindenki olyan szerencsés, mint én. Mert én annak tartom magam, pedig tényleg nem kaptam mindenből a legeslegeslegeslegjobbat, de én minden ellátáshoz hozzájutottam. És most, hogy megszületett a fiam, azt tudom mondani, hogy nem szeretnék több gyereket, mert ez az egy van, akit tisztességesen fel tudok nevelni, úgy, hogy mindent megkapjon. És a minden itt még mindig nem az elektromos popsitörlő-melegítő! Hanem tök normális, hétköznapi dolgok, minőségi cipő, ruha, étel, ital, oktatás, játékok, figyelem, törődés, idő, szeretet, beszélgetés, laptop, egyetem, utazás, mozi, színház, korcsolyapálya, esküvő… Én ezt egy gyereknek tudom megadni, így elballagok az orvoshoz, és feliratok magamnak gyógyszert, drága miniszter úr. Miért? Mert megtehetem, mert megengedhetem magamnak, mert ki tudom váltani…

Érti, mire akarok kilyukadni?

Fogadjunk: nem.

Van ma Magyarországon olyan, hogy vidék. És itt nem arra a vidékre gondolok, amit önök párás szemmel emlegetnek, mert olyan szép tájak vannak, és talán önökben is megszólal Petőfi, ne adj’ Isten, ha senki nem hallja, Radnóti. Az elmaradott, leszakadó, kilátástalan vidékre gondolok, ahova a madár is hátizsákkal jár, a kampányoló politikus viszont egyáltalán nem.

El tudja képzelni, milyen, amikor naponta háromszor jön busz? Nem, nincs kocsija. Vár a buszra, vagy gyalogol. Esetleg biciklizik. Nem a szomszéd kerületbe, hanem a legközelebbi városba, ahol van nőgyógyász. Aki lehet, hogy az állam szolgája, de a boríték, az jár neki. Akkor is, ha fáradt, ha nemtörődöm, ha öt perc után kirak a rendelőből. És aztán ott ül a nő, valami lepukkant váróban, a narancssárga műanyag széken, és gondolkozik. Az abortusz az ördögtől való dolog az önök logikája szerint. Családi pótlék nincs, szintén az önök logikája szerint, mert munka sincs már évek óta.

Mi a jóistent csináljon az a nő?

Most még lehetősége van elvetetni a gyereket, amennyiben van erre körülbelül ötvenezer forintja. Önök szerint van rá? Segítek. Nincs. Tudják, mi lesz? Meg fogja szülni, mert aki abba született bele, úgy szocializálódott, hogy máról holnapra él, annak az fog számítani, hogy máról holnapra az ötvenezer forint az sok, és nincs. Nem fog tudni belegondolni, hogy nem csak ma és holnap van, hanem lesz majd jövő hónap, meg jövő év, és a gyereknek ez-az és amaz is fog kelleni, mert majd lesz valahogy. És igen, ezt a fásultságot, ezt a majd lesz valahogy hozzáállást egyre szélesebb körben lehet tapasztalni, ami borzasztó, de ez, és nem más az alapja annak, hogy önök még mindig hatalmon vannak. Jó önöknek egy önmagáról lemondott társadalmon uralkodni? Mert benne élni, az egyáltalán nem jó.

És akkor most mondhatjuk, hogy mert a fogamzásgátlás… Miniszter úr, erről megint fogalma sincs! Ha a nő össze is szedi a buszjegyre valót, ha el is jut rendelési időben az orvoshoz, gyógyszerre már nem lesz pénze! És nem, a férfiakra ezt nem lehet rábízni, csókolom, bármennyire is pironkodunk, nem a férfi fog ottmaradni a problémákkal és a gyerekkel.

Ne szüljön az, akinek nincs munkája, ne vállaljon gyereket, csak a diplomás, fehér férfi és nő, büntessük meg a szegényeket és a munkanélkülieket… Jó vicc, mintha ebben az országban nem közölhetnék egyik pillanatról a másikra az emberrel, hogy nincs rá többet szükség, és ehhez nem is kell valami szegregátumban élnie, mert képzelje miniszter úr, én is így jártam. És képzelje, nagyon jól jön az a 13 ezer forint, amit családi pótlék címszó alatt átutalnak, mert el is megy a gyerek tápszerére.

Tudja miniszter úr, valamit nagyon el tetszettek baszni, de ezzel így nem fognak javítani a helyzeten. Nem a családi pótlékot kell elvenni, nem az abortuszt kell tiltani. Hogy akkor mi kell? Segítek.

Invesztálni kell az oktatásba, amit most módszeresen széjjel tetszenek túrni. Nem a digitális táblákra gondolok, mert az is baromi fontos, tényleg, bár az már kevésbé, hogy Piripócson a szakadt mackós gyerek digitális tábla mellett feleljen korgó gyomorral az erkölcsről. Hanem arról, hogy bifláztatás helyett kicsit a jövőre, az életre kéne nevelni a gyerekeket. Hogy amellett, hogy a lányoknak megtanítjuk, hogy gáz a szőrös kar, komolyabban kéne venni a szexuális életre való nevelést, hogy tisztában legyenek vele, hogy mindennek van következménye, és hogy a következmény lehet egy gyerek vagy a méhnyakrák is. Mert tudja miniszter úr, ez olyan mint a stadion-kérdés. Ha már mindenen túl vagyunk, ha már egy kórházban sem hal meg beteg a fűtetlen kórteremben, ha már minden gyerek, minden nap, legalább napi háromszor eszik, és nem úgy, hogy a szülei saját maguktól vonják meg az ételt, ha már mindenkinek jut a képzettségének és képességeinek megfelelő munka, ha nem lesz luxus egy családnak az Állatkertbe vagy moziba menni, akkor szerintem az ellenzék is azt mondja majd, hogy leszarom, építsünk stadiont. Ha minden háztartásban lesz majd szappan, törülköző, fogkefe és dezodor, nem bánom, értekezzünk kozmetikai kérdésekről a gyerekekkel. De addig még bőven van mit magyarázni, nyilván ésszel, a korosztálynak megfelelően, de a fiúkban is tudatosítani kell, hogy nekik is van felelősségük! Észre kellene venni, hogy ezeket a gyerekeket már nem a klasszikus értelemben kell felvilágosítani, de nem is a család szentségéről kell nekik papolni. Fontos a család, persze. De ne önök döntsék el, hogy milyen az ideális család! Beszélgetni kell a gyerekekkel, párbeszédet folytatni, esélyt hagyni, hogy kérdezzenek, és önöknek, döntéshozóknak, ebben a folyamatban ott van szerepük, hogy a tanároknak, szakembereknek adnak időt, pénzt és lehetőséget arra, hogy ez a párbeszéd kialakuljon. A ma gyerekeinek kell megtanítani, amit a holnap felnőttjein számon kérnek!

De erre időt, netán egy kis pénzt is kellene szánni… és persze gondolkodni kellene hozzá, nem csak rátenni a legyártott sablont a közoktatásra, aztán lenyírni, ami nem fér alá…

Mit tehetnek még? Nem veszik el a családi pótlékot, mert azt nem tőlem veszik el, hanem a gyerekemtől. Tudja, mire kell 13 ezer forint? Tudja egyáltalán, hogy mi mennyibe kerül? Tudja, hogy mennyit költ az ember pelenkára? Tudja, hogy mennyibe kerül a D-vitamin, a K-vitamin, a hintőpor, a fürdető, a textilpelenka, a ruha, amit a gyerek egy hónap alatt kinő, a babakocsi? Tudja, mennyibe kerül a tápszer? Igen, tudom, a csecsemő legjobb tápláléka az anyatej. Ha nekem annyi ötforintosom lenne, ahányszor ezt különböző szoptatósnáciktól hallottam, kifizetném a gyereknek a Harvardot. Tudja miniszter úr, van, akinek kevés a teje, sőt, egyáltalán nincs. Lehet, hogy nehéz elképzelni, és nyilván főbe kéne lőnie magát az ilyen rossz anyának, de előfordul. Olyankor tápszert ad annak a szerencsétlen gyereknek, mert valamit muszáj ennie, akkor is, ha ilyen balfék anyja van. És igen, én ki tudom fizetni a jobb minőségűt is, amitől nem fáj a fiam hasa. De nem tudom, hogy akinek nincs rá pénze, az mit ad a gyereknek? Silányabbat? Az csak egy gyerek, aki éhes, miért nem jár neki ugyanaz? Miért kell neki az ócskábbat kapnia már a kezdetektől? Miért kell neki abba belenőnie, hogy „nincs”?

Miért nem értik meg, hogy a jövő a gyerekekben van?

Miért nem értik meg,  ahhoz, hogy egészséges, boldog, kiegyensúlyozott gyerekeink legyenek, talán invesztálni kéne a szociális hálóba, az egészségügybe, az oktatásba? Miért van az, hogy ma Magyarországon a legtöbb helyen a védőnő, a családsegítő, a szociális munkás valami szegényszagú, lepattant helyen húzza meg magát, ahova az ember belép, és elmegy az élettől a kedve…? És közben ezek az alulfizetett emberek próbálják végezni a dolgukat, de a gépezetben eltöltött 10-20-30 év kimarja belőlük az embert, és a hozzájuk fordulókból már csak annyit látnak, hogy a homlokukra van írva: „PROBLÉMA”.

Normális ez, miniszter úr?

Normális az, hogy egy józsefvárosi gyerekorvos rendelőjében 16 fok van, és villanyradiátorral próbálnak meleget csinálni?

Normális az, hogy a rendelőintézetben hetekig nincs időpont csecsemő csípő-ultrahangra, mert a rendelőintézetben hetente egyszer, egy orvos végzi ezt a vizsgálatot, és ha ő valamiért nincs (mert beteg, vagy szabadságon van, vagy akármi), akkor nincs vizsgálat? Igen, én ki tudom fizetni máshol a tízezer forintot a vizsgálatért, mert tudom, hogy fontos, hogy időben észrevegyék a rendellenességet, de mi van azzal, akinek nincs rá tízezer forintja, vagy egyszerűen csak nem tudja, hogy ez miért fontos, mert senki nem magyarázza el, mert senkinek nincs erre ideje…?

Balog miniszter úr, nagyon sokszor látom, olvasom, hogy az én középosztályomba tartozók, vagy a nálam magasabb polcon lévők, és talán önök is, elintézik annyival, hogy ezek állatok, mert cigire bezzeg van pénz, meg piára is, de a munka az meg büdös nekik…

Tudja miniszter úr, tényleg vannak problémák. A kerületben, ahol lakom, a Józsefvárosban, aztán van minden, gyönyörű társadalmi keresztmetszetet kap az ember, ha végigmegy a Tisztviselőteleptől a Magdolnán át, a Corvin-negyeden keresztül a Palota-negyedig. Auróra utca, Rákóczi tér, Dankó utca, Fecske utca, vagy a túloldalon Gutenberg tér, Somogyi utca, Blaha… Csak végig kellene egyszer menni. Gyalog. Nem kamerákkal, csak úgy, civilben. Talán elkezdene gondolkodni azon, hogy mit kéne csinálni ezekkel az emberekkel. És ugyanígy el lehetne menni vidékre, de nem százhuszonkét talpnyalóval, stábbal, kocsival. Menjen busszal, vonattal. Menjen falvakba, kisvárosokba. Menjen Ózdra, Dévaványára, Létavértesre. Legyen ott egy hetet vagy kettőt. Nézzen körül, nyissa ki a szemét, hogy milyen országban él, mert Magyarország nem ér véget a Budapest táblánál, és Budapest sem egyenlő a Vár-negyeddel, a Rózsadombbal, a Svábheggyel, a Pasaréttel vagy a Belvárossal.

Nem, nem helyettük kell gondolkodni. A segítség nem azt jelenti, hogy nekik semmit nem kell tenniük. De aki a padlón van, azt ne rugdossák még lejjebb. Ne halat adj, hanem hálót – valóban! De mi lenne, ha meg is tanítanák az embereket a háló használatára, addig pedig halat is kapnának? Senki ne áltassa magát azzal, hogy ez egy rövidtávú munka. Iszonyú hosszú út, de megéri! Megérné feltámasztani a szociális segítőket, megérné invesztálni beléjük. Megérné, ha konzultálnának olyanokkal, akik ismerik a helyi viszonyokat. Azt hiszem, ha egyszer is megkérdeznék L. Ritók Nórát vagy Iványi Gábort, hogy segítenének-e abban, hogyan lehetne segíteni ezeknek az embereknek, hát megtennék. Igen. Évek kemény munkája lenne, hogy megváltoztassák a leszakadók életszemléletét és visszahozzák a társadalomba a már leszakadottakat. De ha a felnőttek nem is változnak – de változnak, csak hit, bizalom és munka kell hozzá –, a gyerekeik, a gyerekeik gyerekei már élhetnének másként.

Mindaddig azonban, ameddig nem érik fel ésszel, hogy a tiltás, a büntetés, a sanyargatás, a nép hülyítése nem nyerő, maradunk egy lepusztult ország elfásult lakói. Fiatalabb és tapasztalatlanabb vagyok miniszter úr, de tanulmányaimból úgy rémlik, volt már ilyen.

Zárásként elárulom: nem lett jó vége.

Nagypál Anik