• extraprofit
• gazdaság plusz
• rezsicsökkentés

„Az állam szorítsa korlátok közé a közműszolgáltatók (víz, szemét, csatorna, gáz, villany, távfűtés) magánérdekeit: ne engedje, hogy extraprofitot szedjenek be és emiatt megfizethetetlenné váljanak a rezsiköltségek” – szólt a 2011. májusi szociális konzultáció egyik kérdésére adott felelet, amelyet a válaszadók 86 százaléka helyesnek látott.

Az eredményeket Orbán Viktor miniszterelnök úgy kommentálta a parlamentben, hogy „86 százalék ért egyet azzal, hogy szorítsuk korlátok közé a közüzemi szolgáltató magáncégek érdekeit. Az ő extraprofitjuk miatt az emberek nem tudják fizetni a rezsiköltségeket, és így óriási adósságok halmozódnak föl”. Az ellenség tehát az extraprofit, de míg Orbán kommentárja 2011-ben még az extraprofit „korlátok közé szorításáról” szólt, a 2014-es választási évre meghirdetett rezsiharc célja már a nonprofit, tehát a nyereség nélküli közműszolgáltatás elérése lesz.

A közműcégek a bankok, a magánnyugdíjpénztárak, a nagy kereskedelmi láncok és a telekommunikációs vállalatok után kerültek a kormány célkeresztjébe az állítólagos extraprofitjuk miatt. Miután ilyen sorsdöntő fogalommá vált, megpróbáltuk kideríteni, pontosan mi számít extra-, vagyis a normális feletti haszonnak.

A kormány harca a saját történetfűzése szerint így foglalható össze: a külföldi cégek a rendszerváltás utáni privatizáció nyertesei; vagy monopolhelyzetbe kerültek, vagy csak nem működik közöttük a verseny, ezért extraprofitot termeltek, amit kivisznek az országból; a kormány visszaveszi, amit lehet; mivel az Európai Unió vezetése ezeknek a külföldi cégeknek a lobbijára hallgat, az unió Magyarország ellen fordult; mindezt belülről támogatja a hazai baloldal; aki tehát a kormány ellen van, az a gyarmatosítókat támogatja.

Ki, hova teszi az extraprofitot?

Forrás: Origo

Ez egy politikailag jól kommunikálható történet, mert sok aktuális téma, például akár a dinnyekartell miatt indított kötelezettségszegési eljárás is beleszőhető. Erőssége az, hogy olyan fogalmakat használ, mint az „extraprofit”, ami elég konkrét ahhoz, hogy beleilleszkedjen a történetbe, de közben kellően tágan értelmezhető fogalom is: közgazdaságilag semmi értelme. Piacgazdaságban minden vállalkozás kockázatot vállal, ezért cserébe pedig nyereséget vár el. Ha nincs nyereség, akkor motiváció sincs arra, hogy kockáztasson.

Azt tudjuk, hogy azt a 8 százalékos megtérülést, amit a Horn-kormány garantált a vásárlóknak az erőművek privatizálásakor, a Fidesz soknak tartja. Főleg, hogy a szolgáltatók ennél szebb eredményre is képesek voltak, az Elmű például a kétezres években sorra 17-20 százalék körüli sajáttőke-arányos nyereséget tudott felmutatni. A profitból 11-15 milliárdot osztalékként kifizettek a német tulajdonosoknak. (Cikkünk megjelenése után az Elmű elmondta, hogy a ténylegesen kifizetett osztalék jóval kevesebb volt. Az előbbi adatok az IFRS-számvitelből erednek, de abban több egyébként létező költségtényezőt nem lehet elszámolni. A magyar számviteli szabályok szerint az Elműnek 4-4,5 százalékos volt az éves átlagos tőkemegtérülése - közölte a társaság.)

Viszont amikor a Fidesztől kértünk a 8 százaléknál pontosabb definíciót az extraprofitra, a párt sajtóosztályától azt a választ kaptuk, hogy „az extraprofit a nem tisztességes profitot jelenti”. Megkérdeztük, mit takar a „nem tisztességes”, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. 

A kifejezést a Fidesz egyik gazdaságpolitikusa, Dancsó József sem tudta azt értelmezni 2004 októberében, amikor az MSZP-s kormány 2005–2006-ra szóló különadót vetett ki a bankokra. Draskovics Tibor pénzügyminiszter akkor éppen az extraprofittal indokolta a lépést: 2003–2004-ben ugyanis a lakásépítés és -vásárlás állami támogatása miatt a bankok kamatmarzsa jelentősen megnőtt, miközben a társasági nyereségadó 16 százalékra esett. A kormány az extraprofitot akarta visszavenni. Göndör István MSZP-s képviselő az adótörvény vitájában azzal érvelt, hogy 1999 és 2004 között 37-ről 216 milliárdra nőtt a bankok eredménye. „Bizony, ez egy extraprofit, ha tetszik, ha nem” – mondta a közel hatszorosára bővülő eredményről.

Dancsó József a vitában feltette a jogosnak tűnő kérdést: mi egyáltalán a túlzott nyereség? „A lakáshitelkamatokat ostorozták kedves képviselőtársaim, hogy milyen óriási kifizetések történtek, és ezáltal extraprofithoz jutottak a pénzintézetek. Egyrészt mi az, hogy extraprofit? Ha ezt nekem valaki meg tudja mondani, és egzakt módon értelmezni tudja, akkor én azt nagyon megköszönöm, mert erre még senkitől semmilyen jó választ nem hallottam, hogy mi az, hogy extraprofit, vagy mihez képest van neki túlzott profitja.” Dancsó József óraadóként banküzemtant tanít a Budapesti Corvinus Egyetemen, korábban több évig bankoknál dolgozott, volt Csányi Sándor OTP-elnök-vezérigazgató tanácsadója is, tehát szakmai igénye lehetett megtudni, hogy mit jelent az extraprofit.

Utólag ki lehet számolni, hogy mennyi lehetett az extra, legalábbis az MSZP értelmezésében. A bankoknak 2005–2006-ban összesen 671 milliárd forint volt az eredményük, a két év alatt pedig összesen 70 milliárd forintot adtak vissza az „extraprofitjukból”. Tegyük fel, hogy a szocialista kormány tényleg épp annyi adót vetett ki, mint amennyi extraprofitjuk volt a bankoknak: ekkor a banki nyereség 10 százaléka számíthatott túlzottnak. A saját tőkéhez mérve 2005-ben a bankok nyereségrátája 24,4 százalékos lett volna az adó nélkül, az adót levonva pedig 21,9 százalék lett. Az adó logikájából az következik, hogy az előbbi extraprofit, az utóbbi viszont már nem az.

A magyar bankok nyeresége nemzetközi összehasonlításban

Forrás: Simor András, Budapest Economic Forum 2012

A 2000-es évek közepén tehát a szocialisták vetettek ki adót az extraprofitra, amelyet az ellenzéki Fideszben nem tudtak értelmezni. Ennek ellenére ők is használták a fogalmat, például Orbán Viktor, aki 2005-ben arról beszélt, hogy a magyar gazdaságnak csak egy kis része sikeres, „amit a Fideszen belül csak arany körnek hívunk”. Akkor úgy definiálta ezeket a cégeket, hogy hatalmas adókedvezményekkel bírnak, európai szinten olcsó munkaerőt használnak, és gyakran monopolhelyzetben vannak, az extraprofitjuk pedig alig jut el az emberekhez.

Az extraprofit mértékéről nem beszélt, megtette viszont az azóta államtitkárrá kinevezett Fónagy János 2007-ben, aki az energiaipar privatizálását ostorozta. Elmondása szerint 2004-ben az erőművek 22,4 százalékos, az áramszolgáltatók 15,5 százalékos nyereséget értek el. „Ez egy igen jelentős extraprofit, hogyha figyelembe vesszük, hogy ugyanebben az időszakban, tehát 2004-ben az Egyesült Államok államkötvényeinek 4 százalék volt a hozama” – hozta a hasonlatot. Feltehetőleg nem ez a korrekt definíciója az extraprofitnak, mert akkor igencsak sok magyar vállalkozás félhetné a kormány intézkedéseit. Ma a tízéves amerikai állampapír hozama 2,5 százalék, ha tehát a kormány efölötti nyereséget extrának tartaná, akkor egy hárommillió forint saját tőkével rendelkező kft. 75 ezer forintos nyereséggel már felhívhatná magára a figyelmet.

Az előbbi példában a tőkéhez mértük a nyereséget, de nem csak ehhez lehet, amint az megmutatta Gőgös Zoltán, az MSZP agrárpolitikusa is a bankadó 2004-es vitájában. „Hogy mi az extraprofit, képviselőtársam? Tudja, hogy átlagosan mennyi a mezőgazdaságban az éves árbevétel után realizálódott nyereség? Olyan 2-3 százalék. Mennyi az a bankoknál, képviselőtársam? Hát nem 2-3 százalék, azt hiszem, azért ebben egyetértünk!” – mondta, vagyis sajnos nem árulta el, hogy pontosan mi a túlzott profit, csak annyit tudtunk meg, hogy az árbevétel 2-3 százalékánál több. Ha tehát egy 100 millió forint árbevételű kisvállalkozás 2-3 millió forint nyereséget ér el, az még tisztességes haszon a politika szemében.

A képviselők többsége a rendszerváltás előtt szocializálódott, így nem csoda, hogy olyan szavak szerepelnek a szótárjukban, mint az extraprofit. A kifejezést ugyanis Karl Marx és Friedrich Engels német gondolkodók terjesztették el. Marx A tőke című klasszikus művében, annak is főleg a harmadik kötetében tárgyalja részletesen az értéktöbblet fogalmát, ennek során gyakran használja az extraprofit kifejezést.

„A kapitalista vagy a kapitalista osztály extraprofitja a legutóbbi vizsgálatok szerint csak és kizárólag abból a tényből fakad, hogy a munkásnak, miután kitermelte a munkaerejének árát, további többletterméket kell előállítania, amelyért már nem kap fizetséget. Ezt jelenti a többlettermék, a ki nem fizetett munkabér vagy az értéktöbblet” – írta Marx.

Marx a munkaerő termelékenységének fokozására, illetve ennek az extraprofitra való hatására hoz ugyan példát, de csak a dolgozó munkaidejének szempontjából, a ma értelmezhető tőke- vagy bevételarányos nyereségre nem közöl számítást. A könyvet szerkesztő Engels pótlásában viszont hoz egy számpéldát is. Eszerint 750 egységnyi extra profitot nyer a kereskedő, aki évi 15 ezer egység forgalmat bonyolít ruhakereskedésből, míg a befektetett tőkéje csak 12 ezer egység. Engels tehát az 5 százalékos bevételarányos nyereséget, illetve a 6,25 százalékos tőkearányos nyereséget extraprofitnak hívta.