Megjelent a 2011. március 20.-i lapszámban

Senki sem utálja annyira, ha diktálni próbálnak neki, mint az, aki másoknak csak diktálni tud, s a kompromisszumot egyenesen gyűlöli. Ezért oly időszerű minden korban Lord Acton másfél évszázados híres mondása: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál”.

Demokráciában nem is adnak, adhatnak abszolút hatalmat senkinek, de ha mégis, az már nem demokrácia. A készülő Fidesz-alkotmány ráadásul semmilyen érdemi hatalmat nem adna egy esetleges Fidesz utáni kormánynak, vagyis – minden eshetőségre – a bukás utánra is kiterjesztené a maga (most korlátlan) hatalmát. Ettől is árulkodó Orbán múzeumkerti kifakadása, hogy neki Brüsszel ne diktáljon: így éli meg az önkéntesen vállalt uniós tagságból következő kötelmeket. S nyűgös az uniót összetartó elvek láttán. Máris megjósolható, hogy azokkal a médiatörvénye után alkotmánya sem lesz összeegyeztethető, akik nem értik az egypárti Médiatanácsot, azok aligha értik majd az egypárti alaptörvényét. Nem vitás: az ő normáit bosszantóan zavarják az európai normák.

Ahogyan tábora sem érti azokat, ezért háborognak, ha Strasbourgból számon kérik rajtuk. S megvádolják hazai ellenzéküket uniós vesszőfutásuk megszervezésével. De vajon nekik miért nem sikerült ellenzéki éveikben hasonlót elérni, pedig igazán igyekeztek? Egy jobboldali publicista odadörgi az európai balliberálisoknak, hogy miért nem 2006 őszén ítélték el az akkori budapesti kormányt, s eszébe sem jut, milyen bumerángot hajított el: talán a Fidesz néppárti családjánál kellene firtatni ezt. S hogy európai képviselőinek (a későbbi szélsőjobbos kedvencet is kiutaztató) erőfeszítése vajon miért maradt lényegében visszhangtalan? S miért fogadókész most a magyar ellenzéki panaszokra ugyanez az Európa?

Hogy később, ez is előre látható, ugyancsak legyen majd füle a szomszédsági panaszokra is, amelyek a budapesti (öncsalóan nemzetinek nevezett) nacionalista politikát vádolják be uniós fórumokon. A bukaresti parlamenti vita ugyan egy félreértésen alapult, de akkor is önmagát csapja be az Orbán-kormány, ha a szomszéd nacionalisták belenyugvásának véli egyelőre nyugodt várakozásukat: nyilván figyelik, miként járatja le magát Budapest az odamondogatással Brüsszelnek, vagy éppen Berlinnek (a mai németek csak fogják be szájukat, hiszen elődeik találták ki a rossz eszméket: bizarr logika a múltjával leginkább szembenéző nemzet esetében). Ráérnek akkor „elővenni” minket, ha már sikerült megsértenünk mindenkit közel és távol, s nem akad, ki szót emeljen értünk. Különben mintha ilyesminek a termését arattuk volna le abban a Trianon palotában.