Az Orbán-kormány szavatartó: már készül „megmenteni” az úgynevezett devizahiteleseket, vagyis azokat, akik a svájci frank dermesztő mértékű erősödése miatt képtelenek törleszteni felvett kölcsöneiket.

A száznyolcvan forintos árfolyamrögzítést nyilvánvalóan csak kevesen fogják igénybe venni, hiszen fogalmuk sincs róla, hogy három év múlva miből fizetnék ki az időközben megnövekedett tartozásukat, de mivel a kilakoltatási moratórium lejártával nemsokára az utcára kerülnek, alighanem sokkal többen lesznek kénytelenek elfogadni a Szociális Családiház-építési Program kínálta menedéket. A tervezett telep tudvalevően Budapesttől harminc kilométerre, Ócsán, még pontosabban a város külterületén, Alsópakony állami tulajdonban lévő szántóföldjén épülne fel: kezdetben nyolcvan, majd akár ötszáz család számára. Tegyük mindjárt hozzá: ezen a terepen nincs infrastruktúra, de maga a város, Ócsa sem rendelkezik a megnövekvő lakosság igényeit kiszolgáló kommunális kapacitásokkal. A program tehát valójában felmérhetetlen – és felméretlen – anyagi erőforrást feltételez, persze attól függően, hogy az épületeket és az egész telepet milyen komfortszinten hozzák létre. Miután a nyilvánosságra került elképzelések szerint egy gyermektelen házaspárnak negyven négyzetméternyi(!) élettér dukál, joggal feltételezzük, hogy a házak a szükséglakás kategóriájának felelnének meg.

Ne kerteljünk: ez a „devizalakótelep” katasztrofális koncepció. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy körülményeit és jövőjét elképzeljük – a hozzá hasonló szegénytelepek mindenütt a világon a reménytelen periféria világát teremtik meg. Rezervátummá válnak, mert nincs normális kapcsolatuk sem szűkebb, sem tágabb környezetükkel – helyben nem kínálnak sem munkát, sem üzleteket, sem szórakozást, a távolság pedig elérhetetlenné teszi az élhető városokat. Ócsa esetében például a Budapestről odakényszerülők érezhetik magukat számkivetettnek, gettólakónak, megbélyegzettnek. Arról nem beszélve, hogy ha az állásukat még nem vesztették el, hogyan oldanák meg a mindennapi ide-oda utazást, tudnák-e vállalni az időveszteséget és a költségeket? Akarnának-e szegregált állampolgárokká válni, egyfajta másodrendűségben élni? Képesek lennének-e mentálisan feldolgozni, hogy ártatlanul kerültek olyan helyzetbe, mintha legalábbis megérdemelnék a büntető elkülönítést?

Ezek a kérdések a jelek szerint nem vetődnek fel a program kiötlőiben, holott nem kell különösebb szociálpszichológiai képzettség ahhoz, hogy ennek a szegénytelepprojektnek – és a nyomában már tervezett újabbaknak – milyen társadalmi következményei lesznek. Hogy ezek a kilátástalanság, a kirekesztettség, a halmozottan hátrányos élethelyzetek új dimenzióját teremtik meg, belekényszerítve akár egy következő generációt is. Olyan problémákat gerjesztenek, amelyeket aztán nem lehet „kezelni”, mert akiket egyszer ez a „mentőprogram” kilökött korábbi közegükből, elvágott meghatározó kapcsolataiktól, azok többé nem képesek visszatérni régi életükhöz. És nem lesz kormány, amely felszámolná ezt a gettóvilágot; tudjuk, hogy egyetlen jövőbeli költségvetés sem tartalmazza majd az ahhoz szükséges horribilis összegeket.

Ez a „szociális” szükségprogram arra vall, hogy a kormány, sőt, a kurzus meghatározó alakjainak fogalmuk sincs a valóságról, amelyben élnek és döntéseket hoznak. Hogy teljesen elszakadtak a realitásoktól – valamiféle virtuális világot vizionálnak maguknak, amelyben a politikai akarnokság, a végletes voluntarizmus uralkodik. És a kétharmados többségű hatalom mámorában egy szűk kaszt tökéletesen elszigeteli magát a racionális gondolkodástól: parttalan ötletekre, felelőtlen ígéretekre, alaptalan hiedelmekre épülnek nagyralátó „konceptek”; hiteles hatáselemzések és kiterjedt szakmai tapasztalatok hiányában ez a guvernális fantázia bármire képes. Fájdalom, egyedül a kormányzásra nem. Mert az mindannak az ellenkezőjét kívánná meg, mint amit művelnek.

A devizában eladósodottak megsegítéséhez mindenekelőtt hiteles gazdaságpolitikát. A pénzügyi világ ellen folytatott „szabadságharc” leállítását, a bankokkal való ésszerű megegyezést – belátva, hogy a különadók lebénították a hitelezést –, az egykulcsos adó kudarcának elismerését. És nem utolsósorban azt, hogy a Matolcsy-féle „szokatlan megoldások” révületét felváltsa a józan fiskális tervezés. Minderre azonban – úgy tűnik – semmi esély, holott az országnak itt és most nem egyedül a lakossági hitelek törlesztése okozza a legnagyobb gondot. Hanem egy már-már folyamatos globális krízis fenyegetése, amelynek velejárójaként a szárnyaló svájci valuta bedönti az eladósodott önkormányzatokat, mi több, a költségvetést is. Ilyen helyzetben a kormánynak mihamarabb mentőövet kell találnia – alighanem megérjük még, hogy Orbánék kénytelenek lesznek az általuk oly sokat simfelt nemzetközi szervezetekhez fordulni támaszért –, s ennek kommunikálása a miniszterelnök személyes szóvivőjének szép feladata lesz. De bármiféle támogatásra csak egy ésszerű gazdasági és politikai „vircsaft” számíthat.

Különben maga az ország válik Európa szegénytelepévé.