A hallgatag kovboj vitte haza a lován frissen szerzett feleségét. Egy ponton a ló megbotlott, és a hallgatag kovboj csak annyit mondott: egy. Ügettek még pár kilométert, és a ló megint megbotlott. A hallgatag kovboj erre csak annyit mondott: kettő. További néhány kilométer után a ló ismét megbotlott, mire a hallgatag kovboj megszólalt: három. Azzal leugrott a nyeregből, lekapta az ifjú arát is, majd előrántotta a pisztolyát és lelőtte a lovat. Az ara rikoltozni kezdett: nem sajnáltad ezt a szegény párát, mit vétett ez neked? Mire a hallgatag kovboj csak annyit mondott: egy.

Nekünk már majdnem megvan. A „lovunk” kétszer botlott meg; először a Német Szövetségi Köztársaság, kedden meg az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége észrevételezte. Természetesen mindkét esetben a Szabadság térre tervezett emlékműről volt/van szó, és amilyen érdekes a világ – vagy amennyire együttműködőek nyugati szövetségeseink – mindkét követség azért tett szemrehányást (igen, azt) Orbánéknak, hogy még véletlenül se keresték a konszenzust egy „széles vitában” (NSZK), noha húsvét utánra szoborépítés helyett „nyílt és őszinte párbeszédet” ígértek azokkal, akik „alkalmasint nem értenek egyet a kormány álláspontjával” (Egyesült Államok).

Megvallom, nagyon magányosnak éreztem magam, amikor elsőként és egyedül hívtam fel a közvélemény figyelmét arra, hogy a budapesti német nagykövetség 25 év alatt egyetlen kritikai megjegyzést sem engedett meg magának a magyar kormány lépéseivel kapcsolatban, ám ha most megtette, amögött súlyos aggályoknak kell lenniük. Akkor még nem tudtam, hogy lépni fognak az amerikaiak is, nem azért, mintha osztoznának a német érzékenységben (vö. birodalmi sas, horogkereszt nélkül, ami címergyalázás), hanem azért, mert Obama kormánya (bármelyik amerikai kormány) ugyancsak roppant érzékeny, de nem a Reichsadler, hanem a „holokausztos” szerecsenmosdatás miatt.

A német demarsra nem volt reagálás. Vagy ha volt, akkor abszolúte negatív. Amit a németek (ide értve a magyarországi németek szervezetét is) kértek, az a bizonyos széleskörű vita minimálfokon se teljesült. Nem volt se szűk, se széles; semmilyen se volt. Viszont Orbán küldött egy rá jellemzően álszent levelet a Mazsihisznek, amelyben minden jót és szépet megígért a magyarországi zsidóságnak – leszámítva az általa kért egyeztetést a „Gábriel-szoborról”.

Kíváncsi vagyok, az amerikaira lesz-e. Tudni kell, hogy szövetséges körökben egy nagykövetség roppant nehezen szánja rá magát bármilyen kritikára egy másik országgal szemben – hacsak erre otthonról határozott utasítást nem kap. A budapesti nyilatkozat, amelyet az MTI-hez eljuttattak, ne legyen kétség felőle, a „legmagasabb amerikai körök” inspirációjára született.

Kimondatott tehát, a hallgatag kovboj esetét idézve, a kettő.

Egy ostoba szobor miatt háborúban állunk a világ két – politikailag, gazdaságilag – legfontosabb hatalmával. Kell ez nekünk, Orbán úr? Vagy Ön, miközben a magánstadionjában szotyolázik, szinte örömét leli abban, hogy DE AKKOR IS! Hogy nekem ne parancsolgasson senki, majd én megmutatom, ki vagyok?

Jó, mutassa meg. De egy futó pillanatra, ha még mentálisan képes rá, gondolkodjék el azon, hogy ezt a háborút – nem tudom mikor, de – Ön el fogja veszíteni. Magyarország túlontúl kicsi és sebezhető ahhoz, hogy ellenállni tudjon. Hacsak Putyin ki nem segíti. Végtére mi is kaphatunk olyan ajánlatot mint amilyet a futólépésben menekülő volt ukrán elnök, Janukovics kapott. De az lesz a vég.

Tudom, sok honfitársamnak tetszik, hogy Ön lesz..ja a németeket és az amerikaiakat. Tetszik az idióta szabadságharc, akár szobor-ügyben is. De szíveskedjék emlékezni két dologra. Az első ez: az Ön által mélységesen utált és megvetett NDK-s vezetés (Ulbricht, Honecker et al) egy szép nap úgy döntött, hogy az ő népének semmi köze a náci bűnökhöz, a holokauszthoz; ott mindenki eleve kommunista és ellenálló volt, vagy ha nem, akkor áldozat. Csupa Gábriel. A második pedig ez: üzentünk mi már hadat az Amerikai Egyesült Államoknak. És túl az amerikaiak értetlenkedő röhögésén, mi lett a történet vége? Tudjuk, láttuk, megéltük. Nem érdemes. Mert egyszer NATO- és uniós szövetségeseink tényleg begorombulnak, és elég lesz egy távirat a hatalmas adósságainkat kezelő alapoknak, hogy meneküljenek innen, s akkor megnézheti magát. Tudom, a pénzvilág nem erről szól, de gondoljon csak török barátjára, Erdoganra (akit Putyinnal és Önnel együtt emlegetnek), hogy neki meg a valutájának mibe került a demokrácia-deficit. Egyszóval: Amerika budapesti nagykövetségének megszólalása után új „regiszterbe” került a Szabadság téri szobor ügye, és ezt a Hegedüs Lóránt templomának harangzúgattatása sem képes elfedni. Oké, mi nem táncolunk senkinek a karmesteri pálcájára, de velünk szemben nem senkik állnak. Hanem szuperhatalmak, amelyek közül az egyiknek – a németnek – a járműgyártás miatt valóságos túszai vagyunk. Tessék gondolkodni. Érdemes a zsidó szervezeteket (Egyesült Államok) vagy a németek évszázados címerállatát (NSZK) megalázni? S ha igen, mennyiért és kitől jön a pénz?