A diáktüntetések egyik résztvevőjének írása a negyedszázados Fideszről. A szerzőt különös érzés kerítette hatalmába a párt székházának udvarán, kezében a kukában talált 89-es programmal.

A Fidesz és én nagyjából egyidősek vagyunk. Még szinte beszélni sem tudtam, amikor Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésénél elmondta híres beszédét, amelyben kijelentette, hogy „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik”. Akkor még senki nem gondolta, hogy közel 25 évvel később ebbe a bizonyos koporsóba az utolsó szöget ez a lelkesen szónokló, demokrácia mellett érvelő fiatalember fogja beleütni. 1989. június 16-án egy zalaegerszegi kis panellakásban, miközben szüleim ezt a fiatalembert hallgatták, egészen biztosan nem gondolták, hogy közel 25 évvel később lányuk azért a szabad és demokratikus Magyarországért fog küzdeni, amelyet akkor a fotelben hátradőlve elrendezettnek hittek. Nem gondolták azt, hogy éppen azok a fiatal demokraták, akik akkor többedmagukkal egy ország szabadságáért küzdöttek, negyed évszázaddal később megkísérlik azt elvenni tőlük.

Néhány évvel ezelőtt én sem gondoltam volna, hogy a hosszú, áttanult éjszakák alatt megszerzett nemzetközi emberi jogi tudásomat nem Afrika vagy a Közel–Kelet ügyében fogom hasznosítani, hanem Magyarországon kell majd kiállnom az alapvető emberi jogokért. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha eljutok odáig, hogy az aktív polgári engedetlenség keretein belül, a saját testemmel kell megvédenem a demokráciát és az alkotmányos jogállamot, mert egyszerűen elfogytak az egyéb eszközeim. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy egyszer a Fidesz székházának udvarában fogok tiltakozni, vagy hogy szakadó hóesésben a parlament lépcsőjén ülve, alkotmányt, demokráciát és jogállamot követelek, mindkét akcióval vállalva a polgári engedetlenség következményeit, mert nem látok más lehetőséget annak az országnak a megmentésére, amelyben élni és majd gyermekeket nevelni szeretnék.

Ugyanis én egy olyan Magyarországról álmodom, ahol a jogállamiság és az emberi méltóság alapérték, ahol minden ember egyenlő, ahol a családokat a szeretet köti össze és nem a kormány fogalmi keretei. Ahol hajléktalan embertársaink együttérzést és valódi segítséget, nem pedig rendőri zaklatást és szabálysértési bírságokat kapnak. Ahol a hátrányos helyzetű gyermekek bizakodva tekinthetnek a jövőbe, tudván, hogy lesz esélyük azzá válni, akivé szeretnének. Hogy ez immár csak álom, az annak köszönhető, hogy azok az egykori fiatal demokraták, akik 25 éve hasonló értékekért küzdöttek, mára elfelejtették mindezt, és zsarnoki hatalomvágyukkal eltékozolták a nem is olyan régen kapott szabadságunkat.    

Amikor az egykori fiatal demokraták székházának udvarában fiatal demokrataként tiltakoztam, kezemben a párt kukában talált 89-es programjával, eszembe jutott, hogy az akkori pártirodában ugyanazt a jóleső izgalmat élhették át Orbánék, mint akkor mi. Azt érezhették, hogy tesznek valamit a jogállamért, tesznek azért az országért, melyben élni akarnak. Ott álltam, és nem értettem, hogy ez az érzés, ami teljes egészében járja át az embert, tartós emléket hagyva maga után, hogy tűnhetett el ennyire nyomtalanul belőlük, és vajon mi került a helyére. A válaszra nem kellett sokat várnom: egyszerre csak ott termett, néhány nagydarab, kigyúrt, kifejezetten félelemkeltő „biztonsági őr” személyében, akik pontosan ugyanolyanok voltak, mint akik felbérelték őket – az „alkotmányt, demokráciát, jogállamot” követelése semmit sem jelent nekik, mert csak az erőben és az erőszakban hittek, a pénzt pedig fontosabbnak tartották a szabadságnál.

Én azonban tudom, hogy nincs mitől félnem. Nem kell félnem a kigyúrt biztonságiaktól, a „békemenet” bottal vagdalkozó és sósavval ijesztgető résztvevőitől, a fenyegető levelektől, sem az alaptalanul vádaskodó, mocskolódó kormánypropagandától. Nem kell félnem, mert végtelen a bizalmam a saját generációmban, azokban a fiatalokban, akik már megízlelték a szabadságot, és tudom, hogy ha néha későn is eszmélnek, végül nem fogják azt veszni hagyni. Mert nem fogjuk hagyni, hogy ebben az országban az erősek elnyomják a gyengéket, és hogy a szegényeket vagy a többségtől különbözőeket bűnösöknek kiáltsák ki. Nem fogjuk hagyni, hogy az állami önkénynek legyenek kiszolgáltatva egyetemeink és kulturális tereink. Nem fogjuk hagyni, hogy a választások tisztaságát tisztességtelen eszközökkel bemocskolják. Nem fogjuk hagyni, hogy az Alkotmánybíróságunkat eltiporják, nem fogjuk hagyni, hogy elvegyék a jövőnket! És félreértés ne essék. Ezt egy idő után egyik generáció sem fogja hagyni. A Fideszben azt hiszik, hogy a szabadság nem fontos az embereknek. Szerintem tévednek. Egy-egy lépés súlyát lehet, hogy a választók még nem látják, de amikor a saját bőrükön érzik majd a kormány kártékony hatását, például a negyedik alkotmánymódosítás bilincseit, akkor erről a „rezsicsökkentés” sem fogja tudni elterelni a figyelmüket.

A Fidesz és én nagyjából egyidősek vagyunk. Egyidősek azzal a törékeny demokráciával is, amit ők most legjobb tudásuk szerint megpróbálnak ízekre szaggatni, azért, hogy minél tovább maradhassanak kényelmes bársonyszékükben, ránk erőltetve tévesen helyesnek vélt fantazmagóriáikat. Ismétlem, a mi generációnk demokrataként ezt nem fogja hagyni. A kormány végtelenül erőszakos és agresszív, kirekesztő és jogfosztó politikájára újra és újra határozott – egyre határozottabb, de erőszakmentes – választ adunk majd, és megmutatjuk, hogy a szabadság, egyenlőség, szolidaritás, tolerancia és szeretet az egyetlen út, amelyre egy demokratikusan működő jogállam alapjait fektetni lehet. 1989-ben tudta ezt a Fidesz is. Ezért ígérem, hogy addig fogunk nekik tükröt tartani, amíg a magyar nép le nem váltja őket, vagy rá nem ismernek régi önmagukra, eszméikre és arra, hogy azokat mind, egytől egyig elárulták.