(Ezért továbbgondoltam, amit az itthoni Népszavában írtam. Ezt láthatja itt a kedves olvasó)

*

Békésen vitatkozgatunk, hiszen van időnk!

Mindig is volt!

2006-ban sem izgattuk magunkat, tudtuk, messze van még 2010!

Szabad választást a polgári demokráciákban, parlamenti pluralizmuson alapuló jogállamban szokás tartani. Ez az államalakulat, amiben élünk, máris megszüntette a bináris (kétpólusú) politikai erőteret. Az ellenzék 2014-re készül. Honnan veszik ezek a naiv optimisták, hogy belátható időn belül lesz még egyszer szabad választás Magyarországon?

Orbán Viktor nem akarja. Orbán Viktor a kétharmados győzelmével mindent meghiúsított eddig, amit nem akart, és mindent megvalósított, amit akart.

Ott tartunk, hogy még mindig nem sikerült eldönteni, szociális vagy emberjogi küzdelem-e az antifasiszta harc.

Ez a megválaszolatlan kérdés már úgy emészti föl a legnagyobb ellenzéki párt életerejét, akár egy pusztító vírus.

Van kérdés?

Még mindig az a kérdés, hogy kell-e az Orbán diktatúra megdöntéséhez szocialista párt? Kell-e maga az MSZP, mert erre még mindig nincs egyértelmű válasz.

S azért nincs, mert a baloldal, szokás szerint, leragadt a percnyi érvényű napi kérdéseknél, és nem tud, vagy nem akar távlatokban gondolkozni.

Ezért feledjük el most néhány percre a napi politikát, és hadd ismételjem el újra, hogy

(1) Ma az európai szociáldemokrácia válságban van, s ennek – nagyon tömören – az oka az, hogy ha egyszer a szociáldemokrácia tudomásul vette, hogy a kapitalista termelési mód az egyetlen igazán korszerű, hatékony, a gyarapodást szolgáló termelési rend, akkor mi keresnivalója van még a politikában? Ha ez így igaz lenne, akkor semmi. De a szociáldemokrácia nem azért van, hogy a kapitalizmus szolgálatában megszelídítse a kizsákmányoltakat. Minden társadalmi szituáció tettes és áldozat konfliktusa. Vagyis kirekesztők és kirekesztettek, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak, gazdagok és szegények konfliktusa. A szociáldemokrácia akkor tölti be vállalt hivatását, ha mindig az áldozat mellé áll, s végső soron kiküszöböli a társadalomból ezt az igazságtalan konfliktust.

(2) De miért adja föl a mai szociáldemokrácia önnön értékeit? Mert egyrészt képtelen szabadulni az indokolatlan szégyenérzettől, melyet a bolsevista totális diktatúra bűnei miatt érez. Indokolatlanul, hiszen a bolsevizmus a szociáldemokráciát első számú közellenségnek tartotta. A másik ok ennek szinte az ellenkezője: a jóléti kapitalizmus. A hidegháború idején, hogy a dolgozó tömegeket ne heccelhesse a szovjet propaganda, a tőke visszaforgatott a profitból valamennyit magasabb bérek és a szociális háló céljaira. Ezt az adakozó kapitalizmust nehéz volt támadni, s ezért a szociáldemokrácia elfogadta, mint a leghatékonyabb gazdasági-társadalmi rendet, s ezzel minden érdekérvényesítő fegyvert kiadott a kezéből (Bad-Godesbergi program). Nem számított a szűkösebb időkre, amikor a szovjet fenyegetés elmúltával, a tőke a neoliberális gyakorlat, a kíméletlen szabad verseny jegyében visszavonja az alamizsnát.

(3) Persze attól, hogy nem ismerünk jobbat, attól még a kapitalizmus igenis harácsoló, erkölcstelen, embertelen. Sőt: nem is igazán hatékony, hiszen válságtól válságig bukdácsol.

(4) Miért? Mert korlátos rendszerben korlátlan növekedés nem lehetséges, de ebben a távlatban csak néhány elszánt ökológus meri vizsgálni a kapitalizmus természetét. A kapitalizmus pedig az állandóan növekvő mennyiségi termelés, szerzés, gyarapodás, az esztelen pazarlás, a permanens és kíméletlen verseny gazdasági-társadalmi rendje, mely globális katasztrófába sodorja a Földet. A Glóbuszt. Persze, hogy nem találtunk jobbat, hiszen jó ideje nem is kerestünk. Mert a szociáldemokrácia régen elmulasztotta, hogy a tettessel szemben az áldozat mellé álljon, mert már régen nem távlatokban, csak percnyi érvényességű megoldásokban gondolkodott. Európa szerte. Így jutott el ahhoz a fából vaskarikához, hogy nincs korszerű szociáldemokrácia kapitalizmus nélkül.

5) És ez az európai szociáldemokráciával együtt az MSZP-nek is legfőbb dilemmája. Az új idők szocialista pártja szabaduljon meg minden baloldali törekvéstől? Akkor mitől marad szocialista? És ha már nem szocialista, mi szükség van rá?

Most vissza a napi politikához.

Az MSZP nem állt következetesen az áldozat mellé az elmúlt nyolc, azaz tizenkét esztendő alatt. Mivel a rendszerváltásnak – ami végső soron a komprádor újburzsoázia rászabadítását jelentette a magyar társadalomra –, sokkal több áldozata volt, mint nyertese, az áldozatok és azoknak szélesen vett vonzásköre (család, rokonság, munkatársak, barátok) elfordultak az MSZP-től.

De lehet-e a lecsúszottakkal, a támogatásra szorulókkal, a kirekesztettekkel választást nyerni? Minél lejjebb csúszik valaki a társadalmi ranglétrán, annál rosszabb érdekérvényesítő, annál kevésbé érdekli a közélet. Vagyis a legelesettebbek nem is szavazók. A legkiszolgáltatottabbak, ha néha mégis szavaznak, koldusalamizsnáért hajlandóak a voksukat eladni.

Mindez valódi probléma, de a megoldása nem az, hogy hagyjuk magukra a rá-, sőt reánk szorulókat! Ha a szociáldemokrácia morális tartását elveszíti, ha föladja a legrászorultabbak képviseletét, a létjogosultságát veszíti el. Elveszti a hitelét. És nem képes eleget tenni vállalt föladatának, hogy megoldást keressen a társadalmi igazságtalanság általános kiküszöbölésére. Az MSZP csak akkor képes megújulni, és a diktatúra ellenes erők élére állni (vagy legalábbis a legjelentősebb erejévé válni), ha ezt fölismeri.

Egy vereség után talpra állni csak az tud, aki szembenéz önmagával. Megtisztulni (még a vallás is így tartja) csak a bűnök bevallása, töredelmes bűnbánat árán lehet. A bűnbocsánat előtt meg kell járni a poklok tornácát, meg kell tisztulni a tisztítótűzben. Ez fájdalmas, de nem lehet megúszni. Nem újulhat meg az, aki gőgösen a saját makulátlanságát hirdeti, és gyáván letagadja a bűneit.

A nemzeti felsőbbrendűség anakronisztikus, önámító fasiszta diktatúrájával szemben egy új Népfrontba kell tömörülni. De ennek a Népfrontnak a vezető ereje mindig is a baloldal volt, most sem lehet meg nélküle. Semmi nem indokolja, hogy egy monolit fasiszta párttal szemben csak egy másik monolit, vezérelvű antifasiszta párt léphet föl. Az antifasiszta erők célkitűzése: megszüntetni a Fidesz hegemóniát, a kétharmados diktatúrát az országban, visszaállítani a demokratikus jogállamot, tipikusan pártszövetséget, koalíciót igénylő föladat. A náci-fasiszta tengelyt is koalíció, a szövetségesek koalíciója győzte le a második világháborúban.

Ma már annak a fogalomnak, hogy „demokrata”, kiürült a jelentése, elveszett az ereje: politikai közhellyé vált. Európában is, nálunk is, mindenki demokrata, nem csak a szociáldemokraták. A kereszténydemokraták is, a nemzeti demokraták, a demokrata néppártok, a szabad demokraták, a demokrata fórum, a fiatal demokraták… hajaj!

A szociális értékrend már csak azért sem nélkülözhető a fasiszta hatalomépítés elleni harcban, mert Orbán csak a Taigetosz erkölcsét ismeri. Vége a jóléti gazdaságnak, jön a munka-alapú gazdaság – mondja –, s ez azt jelenti: meg akar szabadulni mindenkitől, aki nem végez hasznos munkát. Sőt: attól is, aki nem talál munkát, vagy nem is bír már dolgozni, mert beteg, mert öreg. Aki ellenség, aki a nemzeti egység szempontjából teher. Ez volt pontosan a náci Németország programja is. Koncentrációs táborokba zárni, majd (gázzal, tűzzel) likvidálni, mindenkit, aki alacsonyrendű fajhoz tartozik, aki beteg, aki visszamaradott, aki meleg, aki ellenség (lehet), aki zavart kelt(het), aki destruál(hat), aki se munkára se hadra nem fogható.

De változnak ez idők, a mai Németország „sajnálatosan” nem náci többé, nem fogja Orbán Viktornak megépíteni a megsemmisítő táborokat. Más módszerhez kell folyamodni. Csak úgy egyszerűen ki kell lökni a társadalomból, és magukra hagyni azokat, akik nem hajtanak hasznot, majd szépen megsemmisülnek maguktól.

Pusztuljon a férgese, így van ez, mióta világ a világ. Az erős győz, a gyönge elbukik!

Ki nem hallott Dávidról és Góliátról? Sárkányölő Szent Györgyről? Egervár ostromáról? A finn-szovjet háborúról? A Vietkongról, ami (mindegy, személyesen hová húz a szívünk) dacolni bírt az Egyesült Államokkal? Csakugyan olyan ostobaság a gyengék mellé állni? A gyönge törvényszerűen vesztes is? A fogalom, hogy erős vagy gyenge, nagyon is relatív.

A társadalom organikus egység. Olyan, mint egy szervezet. Ha a bal láb beteg, biztos, hogy a leggazdaságosabb megoldás: amputálni és a szemétbe dobni? Nem járunk-e jobban, ha sok munkával, ráfordítással meggyógyítjuk? De megbetegedhet a szem is. Leggazdaságosabb mindjárt kivájni? És ha a máj, a tüdő, a szív betegszik meg? Ne fordítsunk időt, energiát a gyógyítására, mert sokba kerül?

A leghatékonyabb antifasiszta erő a szociáldemokrácia. A múltban is az volt, az lesz a jövőben is. Különösen itt, Magyarországon, ahol (ma a világon egyedül) a győztes neofasizmus ellen kell fölvenni egy emberarcú, nyitott és szabad társadalomért a harcot.

Persze, esélyeink korlátozottak. De inkább álmodozzunk, mintsem föltartsuk a kezünket. Hosszú életem során megtanultam: a bátor egyszer hal meg, a gyáva ezerszer. És nem az a bátor, aki nem ismeri a félelmet, hanem az, aki le tudja győzni.

Ebben a fölgyorsult világban minden megtörténhet. Amikor Hitler Párizsból rémítette sakálvigyorával az emberiséget, és amikor a britek (a hadsereg segítségére siető polgárokkal), kimentették Dunkerque-nél a megvert angol csapatok maradékát, ki hitte, hogy négy év múlva Hitler térdre kényszerül? Ki hitte volna a Ribbentrop-Molotov paktum után, hogy az antifasiszta harcban a Szovjetunió a Nyugat szövetségese lehet? Ki hitte volna negyvenötben, Berlin romjainál, hogy (jól-rosszul) egyszer még létrejöhet az Európai Unió? Hogy Németországból Európa egyik legdemokratikusabb, leggazdagabb, legjózanabb országa lesz? Vagy Andropov halálakor, hogy utóda, Gorbacsov fölszámolja a hidegháborút, és fölbomlik a Szovjetunió? Ki hitte volna, hogy 2011-ben lázadni kezdenek az arab-muzulmán országok lakosai?

Már hatvanöt éve elkerültük a termonukleáris katasztrófát. Hittük volna ezt 1946-ban?

Én nem aludnék nyugodtan Orbán Viktor helyében.