Lassan négy éve, 2010 őszén, alig pár hónappal a Fidesz első kétharmados győzelme után azt írtam az Őfelsége ellenzéke című cikkemben, hogy már másodszor élem át ugyanezt. 1948-ban Rákosi Moszkva parancsára és a szovjet tankokra támaszkodva lefejezte az alig három éves zsenge demokráciát, sokan akkor sem akarták tudomásul venni. Nem akartak kiesni a cukorpikszisből, akik a fölszabadulás után az uralkodó körökhöz tartoztak, nem akartak újra kirekesztettekké válni, inkább lehazudták, amit láttak: hogy ez bizony véres diktatúra, önkényuralom, személyi kultusz. Visszatérés a Führer és a Duce világához. Az a bizonyos „fasiszta kommunizmus”, amit József Attila már a harmincas évek közepén meglátott a bolsevizmusban, és a kommunisták moszkovita magyarországi pártjában.

mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

Orbán a kétharmados győzelemmel ugyanezt tette, csak éppen nem idegen hatalmakra támaszkodva, hanem a balliberális kormányzat, de leginkább az MSZP hibájából elhülyített, átmosott agyú magyar tömegek akaratából. S megfordította a tendenciát. Nem bolsevizmusra, hanem egy retrográd, klerikál-fasiszta, nacionalista diktatúrára és személyi kultuszra váltott vissza.

Ám a demokráciát ugyanúgy lefejezte, mint annakidején Rákosi. És a demokraták ugyanúgy nem akarták elhinni, hogy vége a demokráciának, mint a bolsevista fordulat után.

„Aki ma alkudozni próbál a Fidesz-hatalommal – írtam akkor –, részt vesz bármiben (…), az betagozódik a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Az legalizálja a diktatúrát.

Megszívlelendő doktrinája az Egyesült Államoknak: terroristákkal nem tárgyalunk. Aki szóba áll a terroristákkal, legalizálja őket.”

A balliberális ellenzék négy éven át nem volt képes fölfogni, hogy nincs többé demokrácia, az Orbán által engedélyezett „kifutó” az csupán a ketrec zárt része, ahol a hízó szaladgálhat, hogy amikor majd leszúrják, jobb ízű legyen a húsa, és nem aréna, pláne nem agora, nem a politikai élet terepe; aki itt, a kifutóban ellenzéket játszik, az egyrészt bolond, másrészt legitimálja a diktatúrát, magyarul – kollaborál.

„Az MSZP ma már csak azért járja (…) a táncot, hogy egyedül maradjon az ellenzékben, és ez, a Fidesz hathatós támogatásával, még sikerülhet is.

Így lesz belőle Őfelsége ellenzéke. A Fidesznek cukorfalat. Ezt akarták. Az MSZP partner volt a többiek fölszámolásában, ugyanis szemrebbenés nélkül bekkelte ki, ahogy az MDF és az SZDSZ fölfalja önmagát. Az LMP eredetileg is lufi volt, szét is pukkant. Maradt a Jobbik. (…)

Na, a Jobbiktól még tart Orbán Vezér. Az MSZP-től már rég nem tart, röhög rajtuk, hisz a tenyeréből esznek.

Ha az MSZP (…) föl akar nőni egy diktatúrát megdönteni képes demokratikus csapat szerepéhez, ha föl akar támadni, nem vesz részt semmiben, nem tagozódik be az establishmentbe – kivonul”.

De nem vonult ki, négy éven keresztül asszisztált Orbánnak, hogy csigolyánként roppanthassa össze a demokrácia gerincét (ahogy Bajnai fogalmazott).

Ezt az MSZP-t hagyta faképnél Gyurcsány, és a Demokratikus Koalícióval már-már sikerült hátat fordítania a gyalázatos kollaborációnak, és nem volt véletlen, hogy az uralkodó jobboldal rájuk okádta a mocskot. Míg Mesterházyról alig volt egy rossz szavuk. Amikor az utolsó percben föladott mindent, beállt csicskásnak, kapcarongynak Mesterházy mögé, és a választási bohózat hajrájában képes volt azt mondani, hogy Kádár népét nehezebb átvinni a túlsó oldalra, mint Mózesnek bejutni az ígéret földjére. Mert a Kádár korszak arról szólt, mondta Gyurcsány, hogy a magyarok odaadták a szabadságukat, függetlenségüket a hamis biztonságért és jó életért.

Ez azt föltételezi, hogy a magyaroknak volt valaha is szabadságuk és függetlenségük, amivel üzletelni lehetett. Megegyeztek Kádárral.

„Kádár elvtárs, mi adjuk a szabadságunkat és a függetlenségünket, maga cserébe nekünk jó életet és biztonságot nyújt.”

Ahogy azt a kis Móricka elképzeli…

Nézzük csak: mijük volt a magyaroknak Kádár előtt?

A balsorsuk. Meg a forradalomnak nevezett „sajnálatos ötvenhatos események”, amit a szovjet tankok eltapostak.

Ötvenhat bukását a balfácánságunk hozta ránk, de hogy szalonképesebben fogalmazzak: a „forradalom” vezetőinek téves helyzetértékelése. Először is nem volt forradalom, ez is a hamis mítoszaink egyike, belső puccs volt, illetve még az se, csak puccskísérlet, a reform-kommunisták, a Petőfi körösök, Nagy Imre hívei, Nagy Imrét akarták visszahozni a szektás, sztálinista Rákosi-Gerő tandem helyére. Tévedések elkerülése végett: Nagy Imre haláláig kommunista maradt, de hitt abban, hogy a tervutasításos, redisztribúciós államkapitalizmust lehet jobban, humánusabban csinálni, mint azt Sztálin és a sztálinisták tették. Hitt egy olyan kommunista rendszer lehetőségében, amivel elégedettebbek lennének a magyar tömegek is. A XX. Kongresszus után a reformer Hruscsov támogatására is joggal számíthatott, és pont a XX. Kongresszus adta a Petőfi-körösök reformkezdeményeinek az aktualitását 1956 őszén.

A „Ki az oroszokkal!” jelszót az utca fogalmazta meg, és az utca emberének nem volt kötelessége tudni se Jaltáról, se Potsdamról, se az éppen aktuális Szuez-i válságról. Az utca emberének nem kellett fölmérnie, hogy Moszkva nem engedhet a katonai és a nukleáris erőegyensúlyból, nem hagyhat jóvá Magyarországon egy többpárti demokráciát, mert a parlament leszavazhatja a Varsói Szerződést, és Jugoszlávia diktátorának, Titónak úgy kell ide a szomszédba egy népi demokráciából plurális parlamentarizmussá avanzsált polgári demokrácia, mint üveges tótnak a hanyattesés.

Mondom, az utca emberének mindezt nem kellett tudnia, viszont Nagy Imrének és a többi vezetőnek, főképp az olyan nagy koponyáknak, mint például Bibó István, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós igenis tudniuk kellett. Tudniuk kellett volna!

Ha még akad, aki azt hiszi, hogy Kádár hívta be az oroszokat, annak hadd mondjam el, az oroszokat nem kellett hívni; jöttek. És hogy neve legyen a gyereknek, kerestek valakit, aki vállalja, hogy ő hívta őket. Na ez volt a Kádár.

Kádár fölfogta, hogy itt adva van egy történelmi helyzet, Magyarország a Nyugat, a NATO teljes egyetértésével, vagyis reménytelenül a szovjet érdekszférába tartozik. Lépni csak ezen belül lehet.

Ja, és nem volt kötelező Kádárnak vállalnia a föladatot. Mehetett volna Nagy Imréékkel a jugó követségre és onnan Snagovba fogolynak, sőt nemzeti hősnek, és nyugodtan átadhatta volna a stafétabotot Münnichnek, Ilkunak, Biszkunak, Dögeinek, Szirmainak, Aprónak… voltak itt káderek, dögivel!

Akinek csak halvány fogalmai vannak ezekről a figurákról, az tudja, hogy hozzájuk képest Kádár maga volt a szentantal, csak belőle nem lett nemzeti mítosz. Hazaáruló is kell, bűnbak, mint Világos után Görgey, Trianon után Károlyi, Jászi meg a zsidók, hogy legyen, aki megszemélyesíti a balsorsot.

Hogy a megtorlásban mennyi része volt Kádárnak, mennyi a szovjet megszállóknak, Andropov nagykövetnek, mennyi Kádár bosszúszomjas szélsőbalos, szektás munkatársainak, azt máig sem tudjuk pontosan. De tegyük föl, hogy személyesen Kádár János volt az, aki bosszúért lihegett. Hogy miután megerősítette a hatalmát, vagyis önmagát a hatalomban, új szellemű szövegeket fogalmazzon meg. Például: „Rákosi azt mondta, hogy mi, kommunisták, különös fából vagyunk faragva. Csakhogy mi, szocialisták – mondta ezzel szemben Kádár –, egyáltalán nem vagyunk különös emberek, olyanok vagyunk, mint más. Mi is boldogok akarunk lenni. De mi nem bírunk boldogok lenni addig, amíg mások boldogtalanok.”

Ezt bizony a gyilkos Kádár mondta, miután befejezte a vérfürdőt. És azt is, igen, hogy mi megfordítjuk a régi jelszót, nem azt mondjuk, hogy aki nincs velünk, ellenünk van, hanem ellenkezőleg: aki nincs ellenünk, velünk van.

Ravasz? Sunyi? Szerintem zseniális. Jogod van morogni, pofázni, szidni a rendszert, ha érte haragszol, nem ellene. Óriási energiákat szabadított föl ezzel a szlogennel.

Ezerkilencszáz hatvannégy körül lehetett, amikor egy baráti társaságban, ahol a többség a forradalmi harcok aktív résztvevője volt, sok közülük meg is sebesült, volt, aki egy életre mozgáskorlátozottá (magyarul: nyomorékká) vált, volt, aki éppen a börtönből szabadult, hosszú csönd után egyszerre megszólalt valaki: „Gyerekek, megérte? Ez a Kádár lassan mindent megcsinál, amiért mi majdnem megdöglöttünk…”

(E sorok írója tanú; ott ült közöttük és nem véletlenül. Már az október 25-i parlamenti sortőznél is velük volt, amikor fegyvertelen tüntetők között rendeztek vérfürdőt az elborult agyú államvédelmisek. Gyurcsány Ferenc nem volt ott.)

Kádár puha diktatúrája a társadalmi béke szigete volt ahhoz a szociális frusztrációhoz képest, amit a rendszerváltás hozott. Afféle pitiáner, hónaljszagú fogyasztói társadalomban éltünk. „Kis pénz, kis foci” – volt a szöveg, de kis lépéseket mindig tettünk előre, elvártuk, hogy holnap is egy kicsit jobb legyen, mint ma. Kádárnak köszönhető, hogy ebben a feudális sárfészekben a lakások közművesítésétől kezdve az oktatásig, a háztájival kombinált szövetkezeti létformáig viszonylag korszerű életmód alakult ki az országban, s egy időre (!) elfelejthették az emberek a régi világra emlékeztető csúszómászó szolgalelkűséget. Egyrészt az arisztokrácia, a dzsentrivilág, a szadista csendőrök, fafejű bürokraták és gőgös katonatisztek által megjelenített régi típusú úri hatalmaskodást, és másrészt a rákosista, sztálinista pártkatonák önkényeskedését is, akik szadizmusban, agresszivitásban pontosan másolták a Horthy korszak kiskirályait. Elfelejthették a hajbókolást, a kézcsókot, a potenciális ülepek kinyalását. (Ezt viszont azóta mi vagyunk hajlamosak elfelejteni.) Az elfogadott állami ideológia a misztikus nacionalizmus, a rasszizmus és a vallás helyett, a fölvilágosodás alapján álló racionális tudományos gondolkodás lett (kivéve a „tudszoc” nevű stúdiumot). Kádár kivezette a szocialista gyakorlatot a szovjet-orosz elhivatottság, a vallásos fanatizmus misztikus homályából az ésszerűség és a pragmatizmus világosságába.

Csoda, ha az emberek szerették, és szurkoltak érte, jaj, csak föl ne dobja a talpát, mert addig jó nekünk, amíg ő van? Mindenki tudta, hogy a rendszer viszonylagos pozitívumait Kádárnak úgy kellett kicsikarnia Moszkvától, a többi KGST ország vezetői erős rosszallása mellett. A diktatúrát Kádár készen kapta a történelemtől, a diktatúra föllazítása, fölpuhítása, a határok óvatos kitapogatása, a tömegek iránti empátia és altruizmus az, amit Kádárnak köszönhettek az emberek, Kádár megpróbálta a rabomobilt a kényszerpálya napos oldalán vezetni, s ezért a maguk módján a magyar tömegek hálásak voltak.

Kádárt lehet utálni. Lehet az ő számlájára írni, hogy abban a hosszú békekorszakban nem készültünk föl a jövő kihívásaira. Mert látszott, hogy nem csak az olajárrobbanás fog begyűrűzni. Az ökológiai egyensúlyvesztésből adódó globális vészhelyzet is. És a Szovjetunió hanyatlása is látszott, valamilyen posztszovjet világ sejthető volt, de az nem, hogy ez a világ milyen kihívások elé fog állítani. A közélet depolitizálása, a forradalom apálya „fuvolázó békekort” hozott, ahol „vad riadónkból víg vacsora lett, és édes dallam büszke indulónkból.” A szektások a „maoisták” rosszallóan figyelték a nép gyarapodását, de sokan tudtuk, hogy a maoizmust egyszer már kipróbálták (itt sztálinizmusnak nevezték), és az egyszer már nem vált be. Tudtuk, magától Kádártól tudtuk, hogy csak annyit lenne szabad fogyasztani, amennyit megtermeltünk, tudtuk, hogy tovább nyújtózkodunk, mint ameddig a takarónk ér. De úgy éreztük, egyszer már a magyar nép is megérdemel egy kis jólétet.

Kádár jobb akart lenni, mint szabad lett volna. Kompenzálni akart 56-ért? És ha igen? El lehet ítélni, amiért olcsó kölcsönből próbált megalapozatlan jólétet teremteni. De azt állítani, hogy Kádár János a hamis apaszereppel, gerinctelen szervilizmusra szoktatta volna a tömeget, hogy a társadalmat mérgező szolgalelkűség, amelyre ma Orbán a hatalmát alapozza, Kádártól származik, mert ő másolta és vitte tovább a ferencjóskai alattvalói attitűdöt, és a Horthy rendszer csendőrszuronyait rettegő csúszásmászást – amit a balliberális és az Orbán rendszert naponta legitimáló ellenzék nem egy publicistája állított (neveket nem mondok; túl sokan voltak) – enyhén szólva pofátlan hazugság. Ezzel akarta az ellenzék, miközben az alkotmányos rendet puccsal megdöntő politikai bűnözőkkel vidáman együttműködött, áthárítani a magáról felelősséget. És ezért beszélt Gyurcsány Kádár népéről, akit nehéz a demokráciáért harcba vinni.

Az a nép, akit a haladás érdekében nem lehet megmozdítani, nem Kádár, hanem Horthy Miklós népe. És Orbán népe. És nem tévedek sokat, ha azt mondom, Gyurcsány népe, mert abban, hogy ez a nép olyanná lett, hogy a demokrácia érdekében ezen a tavaszon nem volt harcba hívható, Gyurcsány Ferencnek óriási a felelőssége! És hiú kísérlet az impotens és a demokráciát már 2010-ben Júdás-fillérekért eláruló ellenzék bűneit Kádár János nyakába varrni.

Egyáltalán: egyik ordas eszme sem rehabilitálhatja a másikat. A magyar közgondolkodás egyik rákfenéje az a tévhit, hogy a Horthy rendszert fölváltó sztálinista Rákosi-diktatúra aljasságai visszamenőleg igazolhatják a Horthy korszak bűneit. Hogy a rendszerváltás során föléledő neonácizmus, a csatornából előbújó újnyilasok, és a rendszerváltást követő kriminokrácia, a mindent átható korrupció igazolhatják a Rákosi diktatúrát, a létező szocializmus törvénytelenségeit, szemétségeit. Hogy a gyalázatos Orbán diktatúra igazolhatja a két szociálliberális ciklus téves döntéseit, vagy az akkori jobb- és baloldali összefonódások, korrupciók erkölcsi fertőjét.

A puha diktatúra fából vaskarika. Nonszensz. Illetőleg a történelmi fejlődés kivétele, valami alig is magyarázható politikai, szociális, gazdasági hibrid. Nehéz hová tenni, nehéz értelmezni, nem illik bele a sorba. Létrejöttéhez egy különös figura kellett: Kádár János. De aki nem képes érdemben elemezni ezt a furcsa korszakot, az legalább ne mocskolja, fogja be a száját. Mert a Kádár korszak se előre se hátra nem igazolja egyetlen rendszer bűneit sem.

És Kádár gyalázásával nem igazolható az Orbán önkényuralom balliberális, magát demokratának hazudó ellenzékének minősíthetetlenül gyáva, már-már buggyant elmére valló önámítása, amivel letagadja az ordító valóságot: a befejezett, vasbetonba öntött diktatúra tényét.

A rendszerváltó elit elherdálta mindazt, amit Kádár (és népe) fű alatt, egy retrográd, visszahúzó, haladásellenes nagyhatalom elnyomását kijátszva napról napra ismétlődő megalkuvások árán gazdasági és kulturális téren fölépített, és aminek Európa a hetvenes nyolcvanas években a csodájára járt. A kudarcot kudarcra halmozó jobb- és baloldali rendszerváltó elitnek és a permanensen vesztes lakosságnak már semmi köze Kádárhoz.

Kádár népe ma nincs többé, a szerepe lejárt. Az egy másik tanulmány témája lenne, hogyan volt képes mindazt, amit Kádár népe a nyolcvanas évek végére a szovjet elnyomás ellenében elért, egy szuverén, a polgári demokrácia felé szabad utat kapott rendszer negyedszázad alatt önerőből lenullázni.