A költő debreceni szobra

Konyhás István

Szerkesztő úr, bocsásson

meg érte, hogy levelemmel

zavarom, ígérem, nem

leszek hosszú. Sőt

igyekszem rövidre fogni,

hiszen amennyire Ady úr

munkásságát ismerem, ezt

a köszöntőfélét maga már

amúgy is előre megírta

helyettem. Elvégre a

szerkesztő úr saját magát

már megünnepelte száz

évvel ezelőtt, s az a

gyanúm, hogy Ady

Endrének azóta sem

született nagyobb rajongója

Ady Endrénél.

Szóval rövid leszek.

Kácsor Zsolt vagyok,

tizennyolc éves korom óta

újságíróként dolgozom, pénz, vagyon és pozíció nem érdekel, mást nem termeltem, csak

flekket, s jövőre betöltöm negyvenkettedik évemet. Fiatal öregember vagyok, éppen abban

az életkorban, amikor Ady úr haldokolni és Bibliát tépdesni szokott. Debrecenből jövök,

abból a városból, amelyet legalább annyira utálok, mint Ady úr. Ezért gyakran járok át

Nagyváradra, amelyet legalább annyira szeretek, mint Ady úr.

S képzelje, az utóbbi pár évben azt a felfedezést tettem, hogy Nagyvárad már megint

rácáfolt a geográfia legalapvetőbb tudományos tényeire: már megint nem keletre, hanem

nyugatra fekszik Magyarországtól. Akárcsak száz évvel ezelőtt, Ady úr korában. Gyakran

megfordulok Franciaországban is, amely nekem, akárcsak Ady úrnak, választott és második

hazám. Legutóbb éppen múlt héten jöttem onnan vissza, s ott, akárcsak Nagyváradon,

szintén furcsa jelenséget tapasztaltam: messzebb van, mint valaha. Alighogy betettem a

lábamat Európába, máris távolabb kerültem tőle egy lépéssel. A magyarság ugyanis képes

arra, amire más európai nemzetek egyáltalán nem: olykor hátrafelé menetel, de büszke rá,

hogy akkor legalább díszlépésben.

Látja, szerkesztő úr, nálunk nem érvényesek a szélességi és hosszúsági körök: itt a nyugati

irányból pillanatok alatt kelet lesz, keletből nyugat, nálunk a Baktérítő eltérítené a Ráktérítőt,

a Duna pedig bármikor dönthet úgy, hogy a forrása mégsem Németországban, hanem a

kínai jegybankban ered. Valóságos geográfiai csoda ez.

Ennek okát egy kulturált európai országban magasan képzett földrajztudósok keresnék, és

ha rajta volnánk a világtérképeken, akkor a NASA űrszondát küldene hozzánk a magyar titok

megfejtésére. Magyarország azonban nincsen rajta a világtérképeken, és a nagyhatalmak

inkább a Marsot kutatják, semmint mivelünk foglalkozzanak. Jól teszik. Hiszen nálunk a

magyar kulturális életben ma ismét ősmagyar jelmezekbe öltözött, újpogány félnótások verik

a sámándobot, akik Jézus nevében a világmindenség szívcsakráját kutatják Magyarországon, s bizony mondom, Ady úr, mindannyiunk számára keserű pillanat lesz, ha egyszer tényleg rátalálnak.

Szerkesztő úr, megígértem önnek, hogy rövid leszek, ezért szeretnék még pár szót szólni

közös hivatásunkról, az újságírásról is, én ugyanis Ady urat nem a legnagyobb magyar

költőnek, hanem a legnagyobb magyar újságírónak, publicistának tartom. De nem csupán

írásai minősége miatt. Hiszen a szerkesztő úrnál szerintem Kosztolányi Dezső szebb

újságcikkeket írt, Molnár Ferenc okosabbakat, Móricz Zsigmond hitelesebbeket, Bálint

György pedig empatikusabbakat. De egyikükből sem csapott ki az a láng, amely Ady úr

írásaiból még ma is perzsel, éget és emészt. Egyikük sem száguldott, mint a mozdony,

hányva a szikrát és okádva a füstöt, ahogyan Ady úr rohant egy sáros kis faluból Európa

felé egyetlen vágányon.

Egyenesen előre. Soha meg nem állni. Csak menni előre.

És megtagadni mindent, ami visszatart, ami visszahúz, ami a pályáról letérít. Merthogy az

ezeréves nemzetére oly büszke Ady Endre megtagadta az ezeréves magyar királyságot.

Megtagadta az ezeréves nemesi rendet, az ezeréves Szent Koronát. Megtagadott mindent,

amibe beleszületett. Kiállt a modern, polgári Magyarországért, az egyesült Európáért, s

eszmei közösséget vállalt barátjával, Jászi Oszkárral, aki ebben az országban az elsők

egyikeként írta le ezt a három szót: Európai Egyesült Államok.

Szerkesztő úr, rossz hírem van: a maga álmai részben teljesültek.

A maga imádott és átkozott Magyarországa végre bekerült az Európai Unióba. De egyelőre

annyit értett meg a működéséből, hogy itt más módszerekkel kell a közös kasszából lopni,

mint egykor a KGST-ből.

A maga imádott és átkozott Magyarországa végre esélyt kapott az Európai Uniótól, de ezt

az esélyt, mint valami zsetont, folyton megjátssza ruletten, s reménykedik benne, hogy ha

szerencséje lesz, kijön a piros. Ezer éve már, hogy általában nem jön ki a piros. De sebaj.

Ha vesztünk, úgyse mi vagyunk a hibásak, hanem az idegenszívű rulettgolyó.

A maga imádott és átkozott Magyarországa végre független, szuverén, szabad köztársaság.

A saját lábára állt. De ezt a lábat nem arra használja ám, hogy előre lépjen vele, hanem arra,

hogy belerúgjon abba, aki minduntalan az útjába kerül, legyen az cigány, állástalan,

segélyből élő, rokkant vagy hajléktalan. Ennyit értettünk meg a szabadságból. A szabad

rúgást.

A maga imádott és átkozott Magyarországa végre helyet foglalt a nagy európai nemzetek

kerekasztalánál. De ott nem azt kérdezi, hogy miben működjön együtt. Hanem azon ügyködik,

hogy ezt a fránya kerekasztalt vajon miképpen is lehetne négyszögesíteni. Hiszen ha a kör

négyszögletű volna, akkor máris az asztalfőre lehetne ülni. S nekünk, magyaroknak ott kell

ám ülnünk mindig, az asztalfőn, még azon az áron is, hogy egyszer elfogy onnan az ebéd.

Mit gondol, szerkesztő úr, megéri? Megéri meghalni ezért alig negyvenkét évesen?

Hiszen mit kapott maga cserébe? Még életében elüldözték a magyar hazából, kiutasították a

magyar egyházból és kiutálták a magyar irodalomból – s mégis az volt az utolsó szava a

túlvilági győzőkhöz, hogy ne tapossanak ezen az országon nagyot.

S most ott álldogál Ady úr bronzba öntve a debreceni Nagyerdőn. Egyedül. S hiába

számolgatja saját szobrán a borostyán levelét: lelopták már mindet.

Hát én ezért látogatom oly gyakran a maga szobrát, Ady úr, ott a debreceni Nagyerdőn.

Hogy ne veszítsem el azt a kevés hitemet, ami még megmaradt. Sokszor elmegyek

magához, szerkesztő úr, hogy lássam magát, amint rozzant lábaival igyekszik állva maradni

a szüntelen varjúkárogásban, s próbál szembenézni azzal a nagy-nagy halottal, aki a maga

bőrébe sírva, nyöszörögve és átkozódva belebújt.

(Elhangzott a budapesti Politikatörténeti Intézetben november 21-én tartott Ady-konferencia

köszöntőjeként.)