Hej, keserves út ám az egyeki, sok veríték, szomorúság, szenvedés, nyomor jár vele. Ráadásul rabszolgák építik, ténsurak járják, ördög cifrázná ki az Audijukat. Történik pedig mindez a huszonegyedik században, Magyarországon, Hajdú-Biharban, Egyeken. Ami ott folyik, azt nevezhetjük rabszolgatartásnak, nevezhetjük jobbágyságnak, nevezhetjük mi azt sok mindennek, csak emberhez méltó életnek nem hívhatjuk egy demokráciában. No, de Magyarország jobban teljesít.
Ünnepélyes bejáráson a polgármester – Forrás: haon.hu
Hiszen látszólag így is van: a közmunkaprogram – melyről Kovács Zoltán társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár azt mondta, hogy presztízst jelent benne részt venni – látványos eredménnyel járt ezen a településen is, utat építettek. Nem épp egy Via Appia, inkább Via Dolorosa, fájdalmas út – sok gyötrelembe kerülhetett az elkészítése. Ugyanis közmunkával készült. No, de mi ezzel a baj, kérdezné az ember, a közmunkás ugyan nehéz és kellemetlen feladatokat lát el, de végtére is ezekre szükség van, és pénzt kap érte, jobb, mint az éhezés.
Ahogy tévedni tetszik.
Nem kap érte pénzt.
Félpénzt kap.
Amint azt a vagy.hu kiderítette, Egyeken feltalálták a félközmunkát: a másik fele már nem köz- hanem önkéntes kényszermunka, akármekkora nyelvi és logikai abszurdum is ez. Lássuk, mitírnak erről!
Roboton az egyeki közmunkások címmel tartott sajtótájékoztatót Nyakó István országgyűlési képviselő, a Közmunkás Szakszervezet társelnöke és Bangóné Borbély Ildikó, az MSZP Országos Elnökségének tagja tegnap Debrecenben.
A hajdú-bihari településen, Egyeken járva azt tapasztalták, hogy csak azok végezhetnek ott közmunkát, akik előtte 10-14 napig „önkéntesen” ingyenes munkát teljesítenek. A szocialista politikusok szerint ez nem más, mint zsarolás. Mint Egyeken az érintettektől megtudták, akik kommunális adóval tartoznak a településnek, azok is előnyt élveznek a közmunkához jutásban, hogy utána a polgármesteri hivatalban a pénzükből levonhassák a tartozásukat.
No, de aki nem hisz a betűnek, higgyen a szemének:
Igen, kérem. Még a nyomorúságos bért is megfelezik, cinikus módon azzal védekezve, hogy a hónap ingyen ledolgozott felében önkéntes, társadalmi munka folyt. Önkéntes ám: hogy a következő hónapban – vagy akár hónapok múlva, ahogy alakul – megint kaphasson a szerencsétlen, rákényszerülő, rászoruló magyar polgár fél közmunkásbért. Amikor ez egész is jóval kevesebb a létminimumnál! És ne feledjük, akármilyen jó vagy rendezett anyagi viszonyok között élünk, a mai Magyarországon bármikor, bárkiből lehet közmunkás, aki elég botor ahhoz, hogy regisztráltassa magát a munkaügyi központokban. Mondjuk bárkiből mégsem: a kormánytagokból nehezen válna közrabszolga, különös tekintettel azokra, akik a társadalmi felzárkóztatásért felelősek, államtitkári rangban, pedig biz’ Isten, megérdemelnék, hogy belekóstoljanak abba a presztízsbe, amit oly nagyra becsülnek. Természetesen félpénzen.
De lássuk az építkezés adatait is, mert igen tanulságosak. Azt írja a haon.hu, miszerint:
Az egy kilométer hosszú utca 20 centiméteres útalapot kapott. Dr. Miluczky Attila polgármester elmondta: az építésen 48 közmunkás dolgozott, mindannyian telekháziak. A tükröt a férfiak csákánnyal szedték, a nők pedig a kitermelt földet lapátolták. A kivitelezéshez a gépek egy részét ugyan bérelni kellett, erre azonban a program lehetőséget teremtett. Az alapul szolgáló követ pedig egy vállalkozótól vásárolták. A nagyközség első embere kiemelte, a munkaprogramnak köszönhetően mintegy 17 millió forintba kerülő építkezés mindössze 450 ezer forintjába került az önkormányzatnak. Aszfaltra egyelőre nincs pénz, pályázati lehetőségre vár a település.
Épült tehát egy kilométer út, az árának durván harmincnyolcadáért. Milyen út? Semmilyen, ezt ha le nem aszfaltozzák, elszáll az ősszel, a téllel. Elviszi a víz, a sár, a szél. Átadni sem lehetett volna, de muszáj volt: eredményt kellett felmutatni, ugyanis Magyarország jobban teljesít. És aki ebben kételkedik, megnézheti az egyeki utat. Ahol lám, még a nőket is lapátolni küldték, mintha csak Kínában volnánk, vagy Magyarországon, de az 1950-es évek elején. Sőt a bérük is csak a minimumnál kevesebb összeg fele volt.
Ez az ára ennek a jobb teljesítménynek.
Rabszolgatartás, harács, dézsma, jobbágysor.
De milyen sors vár arra, aki a kevésnél is kevesebbért ingyen dolgozik fél hónapokig? Ugyanannyira kell ennie, laknia, mint annak, aki a minisztériumban vagy a polgármesteri hivatalban koptatja a pennát – elég baj az neki. Miből fogja az ételt venni? Nem miből: mibe. Hitelbe. Kisboltból, ami – ha jól szervezett a falu – a potentátok valamelyik pereputtyáé. Az adósságát soha meg nem tudja fizetni, a pénzt, az adósságot éppúgy levonják a béréből, mint a kommunális adótartozást, forintot nem is lát majd, csak porciót, pár falatot, amit elé vetnek. Évente kétszer kaphat bálás ruhát is, ha jól viselkedik. Épül a magyar feudalizmus, közeleg az úton.
Az egyeki úton.
Vagy az is lehet, hogy csak visszajön – hogyan is írta Arany János majd’ kétszáz éve?
Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Nagyszalonta sem esik messze Egyektől. Brüsszel bezzeg messzi van.
Kísérteties.
Hagyjuk abba ezt a szellemidézést, míg jó dolgunk van.
Szele Tamás
Kommentáld!