Jánoska

Komor, sötét, novemberi reggel,
Szürke esőfelhők vonulnak a légben.
Három cirkusz kocsi bandukol az úton,
Pihenést keresnek valamelyik zugon.

A kocsiból hangos szó, folytonos vita,
Nagyon ingerült és mérges az apa.
A bevételekkel nincs megelégedve,
A kenyérkereső tizenegy gyermeke.

A feleségét durván, mérgesen korholja,
Aki a legkisebbel van elfoglalva.
A tizenkettediknek Jánoska a neve,
Szép barna fiúcska , gyönyörű a szeme.

E gyerek volt az apának útjában,
Ezért veszekedett, teher volt látása.
Ráparancsolt durván a feleségére,
Hogy ezt a porontyot, tüntesse el örökre.

Mert teher, - nem hagyja az anyát dolgozni,
A többieket mutatványra tanítani.
Ha nem csinálsz valamit e gyermekkel,
Hát akkor jobb lesz, ha én megyek el.

Küzd, szenved magában az anya,
Megindul szemének könnypatakja.
A legkisebb gyermekét hogyan hagyja el?
Három hónapos fiát, hogy eméssze el?

De rövid volt az idő cselekedni kellett,
Ócska ládájából keresett egy inget.
Silány, foltozott, kopott kis darab,
Gyermekére adta, mert az idő szaladt.

A sarokból egy fehér dobozt vett elő,
Töprengeni ezen mostan nincsen idő.
A kisfiút, Jánoskát a dobozba tette,
A nevét ráírta a doboz tetejére.

JÁNOSKA írta rá remegő betűkkel,
S kilépett a kocsiból fájdalmas lélekkel.
Hajnali szürkület volt, lassan ment előre,
A kocsiktól nem messze a homokdombot kereste.

Egy kis mélyedést vájt bele remegő keze,
A fehér dobozkát ide elhelyezte.
De úgy, hogy a vége feltűnően kilátszott,
Így ajánlotta a fiút a jó Szűzanyának.



Mire hajnalra csendült a harangok szava,
A három cirkusz kocsi a falut elhagyta,
Hogy máshol is nézzenek bevételek után,
Mert nagy volt a család, sok az éhes száj.

A homokdomb mellett állt egy gazda háza,
Tölgyfákkal volt körülbástyázva.
A szél letördelte a száraz gallyakat,
Tűzrevaló rőzse itt bőven akad.

Gallyat szedni ment a ház asszonya,
S amint kezében megindult a munka,
Gyermeksírást hall, gyorsan körülnéz,
A homokból kiáll valami fehérség.

Odamegy. Egy doboz. Kihúzza.
Átkötő spárgáját gyorsan feloldozza.
Egy fiúcska van benne, kék, zöld a teste,
A hidegtől teljesen megvan gémberedve.

Siető léptekkel visszatér a házba,
A gyermeket gyorsan beteszi az ágyba,
Tejecskét melegít, ezt önti szájába,
E művelet közben a férj lép a szobába.

Elmondja, hogy hol találta a gyermeket,
A dobozt mutatja, a megírt fedelet.
JÁNOSKA van remegő betűkkel ráírva,
Biztosan e névre hallgat a fiúcska.

A falu papjával is közli az esetet,
Hogy hirdesse ki: Ki vesztett el gyereket.
A kisbíróval is több helyen kidoboltatták,
Hátha a szülőket így majd megtalálják.

De hiába minden, nem jött senki érte,
A plébános azt mondta, fogadják örökbe.
A jó Isten úgysem adott nekik gyermeket,
Jánoskát küldötte, hogy boldogok legyenek.

A házaspár megfogadta a plébános tanácsát,
Örökbe fogadták a kis Jánoskát.
Aki jó gyermek volt, mindig engedelmes,
Sok örömet szerzett szülői szívüknek.

Később beíratták Jánoskát iskolába.
Büszke volt rá az egész családja.
Minden évben kitűnő tanuló,
Reggelenként pedig buzgó ministráló.

Egyetlen nap sem mulasztotta el,
Iskolába indult, Isten szent nevével.
Nagyon örült neki öreg plébánosa,
Jánoska fejét sokszor megsimítja.

A gimnáziumba is beíratták,
Kitűnő eredménnyel tette le a vizsgát.
Nevelő szülei nagyon megszerették.
Már nagyon fájt volna, hogyha elvesztenék.

Érettségi után Jánoska,
Öreg plébánosát meglátogatta.
Jó plébános atyám volna egy kérésem,
Hallgassa meg az én esedezésem.

Az öreg pap kérőn néz reája,
No mi az fiam, mi lelkedet bántja?
Szeretnék ferences szerzetes lenni,
Ezt a hő vágyamat szeretném elérni.

Miért éppen ferences, kérdi öreg papja.
Jánoska a választ rögtön meg is adja.
Hű tisztelője voltam mindig szent Antalnak,
Teljesíteni akarom egy fogadalmamat.

Ferences leszek, Krisztusnak szegénye,
A szegény bűnös lelkek buzgó megmentője.
Nagy harc volt, mert Bécsben volt az iskola,
Jánoskát csak kitűnő végzettsége vihette oda.

Végre ledoktorált, teológiai tanár,
A legnagyobb öröm rá majd itthon vár.
Május van, a Szűzanya hónapja,
Mindenütt nyílik a fehér orgona.



Jánoska falujában készült az újmisére
Az egész vidék legnagyobb örömére.
E falucskában újmise még nem volt soha,
Nem emlékeznek rá emberemlékezet óta.

Cipőtalp szakadjon, essék nagyon messze,
Akkor is sokan mennek el az újmisére.
Jánoska kis szobájában az ablak mellett áll.
Ajtaján kopognak, lassan nyílik a zár.

Édesanyja lép be a szobába,
Ferences pap fia kérdőn néz reája.
Egy fehér dobozt tart a kezében.
Elhelyezi az asztal közepére.

Jánoska csodálkozva néz reája.
És édesanyját ülőhellyel kínálja.
Azért jöttem be édes gyermekem,
Egy vallomással tartozom neked.

Első miséd előtt kell, hogy megtudjad,
Akit előtted az évek titkoltak,
És elmondta a fiúnak az édesanyja,
Hogy hol találta meg őt egy kora hajnalban.

A dobozt mutatja, a megírt födelet,
Jánoska szemében fájó könnyek gyűlnek.
Kezébe veszi a fehér kis dobozkát,
Hosszasan elnézi rajta a felírást.

Majd megtöri a csendet szelíd szava, hangja,
Szomorú édesanyját így vigasztalja:
Egyforma marad köztünk a szeretet,
Ti engemet továbbra is mindig szeressetek.

Én is maradok szerető fiatok,
Öreg napotokban mindenben támaszotok.
Felvirradt Jánosnak legboldogabb napja,
Újmisére szól a harangok szava.

Özönlik a nép, szinte be sem férnek,
Öregek, kicsinyek, messziről sietnek.
Közeledik a legszentebb pillanat,
Úrfelmutatásra jelez a kis harang.

Majd a szent kehely emelkedik magasba,
Jánoska Jézusának hő vágyát mondja:
Jézusom hallgasd meg esedezésemet,
Teljesítsd az én alázatos kérésemet.

Engedd, hogy megtaláljam az Édesanyámat,
Add szent kegyelmedet, hogy örüljünk egymásnak.
A ferences rended elhelyezte újmisés fiát,
De Jánoska nem kapott tanári katedrát.

Eltették egy nagy kiterjedésű plébániára,
Hol gyenge volt a hit, a bűn orgiáját járta.
Vele vitte nevelő szüleit,
Sok nehéz munkája akadt itt.

Édesapja segített a kis gazdaságban,
Jó anyja dolgozott benn a háztartásban.
Így éltek hosszú éveket,
Lassan megszerették őket az emberek.

Sok fárasztó munka után szép lett a hitélet,
Megfogadják intelmeit az ifjú szerzetesnek.
De jött egy hirtelen nem várt bánat,
Az édesapa beteg, rég nyomja az ágyat.

Meghalt, rövidesen rá az édesanya,
Mindkettőjüket eltemette egy közös sírba.
Sírjukra szép síremléket emeltetett,
Nagyon fáj elmúlásuk szerető szívének.

De jött a szerzetesrend egy újabb parancsa,
Elhelyezték innen nagyon távolra.
Itt kellett hagyni, akiket szeretett,
De nem akarták elengedni az emberek

Csókolták ruháját, a felszentelt kezét,
Mindenki zokogva hajtotta le fejét.
Elkerült egy nagy rendezetlen helyre,
Borzasztó volt nézni, megrendült a lelke.

Hogy fogja a fiatalságot a hínárból kihúzni,
Bűnfertő helyébe rózsákat ültetni.
De türelmes szeretete lassan itt is győzött,
Az ifjúság bűnfertőben már nem vergődött.

Visszahozta őket alázatos lelke,
Életüket Jézusának szent kezébe tette.
Késő ősz van ismét, novemberi reggel,
Sötét esőfelhők vonulnak az égen.

A templomból tér haza a ferences atya,
Lakása ajtajánál egy leányka várja.
Ruhája kopott, egyszerű, silány,
Dér csillog kócos fekete haján.

Illendően köszön, a szerzetest megkéri,
Hogy teljesítené kérését néki.
Itt a faluvégén vagyunk három cirkusz kocsival,
Öreganyám beteg, nagyon rosszul van.

Gyónni szeretne, nincs sok ideje hátra,
Legyen szíves atyám, jöjjön el hozzája.
Mindjárt jövök, sietek gyermekem,
Csak előbb hamar megreggelizem.

Jöjj be addig te is velem a szobába,
Mert látta a szerzetes, hogy nincs meleg ruhája.
A szerzetes gyorsan fogyasztja ételét,
Megosztja a leánykával a reggelijét.

Mert jól esik a meleg a hideg időben,
Majd siet a templomba, hogy karinget vegyen.
Magához vette a Szent Útravalót,
Előtte engedte a kis útmutatót.

A középső kocsinál megállt a leányka,
Az ajtót felnyitja, és lassan bezárja.
A szerzetes körülnéz az üres kocsiban,
Csak egy vaságy van benn, rongyokkal megrakva.

És a rongyok közt egy sápadt, szenvedő beteg,
Az ajka cserepes és már alig liheg.
A szerzetes még egyszer körülnéz az üres szobában,
A Szentséget leteszi egy üres zsámolykára.

A fejénél felmagasítja az ócska rongyokat,
Felülteti a beteget és rá áldást ad.
És leül melléje a szegényes ágyra,
Hogy meghallgassa gyónását, mert közeleg órája.

A nagybeteg felnéz, szeme megtört, gyenge,
Halkan szól a paphoz a kérdése.
Tisztelendő Atyám! Jó Isten mindent megbocsát?
Igen lányom, ha érzed lelked bűnbánatát.

Azt is megbocsátja, ha nagyot vétkeztünk?
Igen megbocsátja, ha van töredelmünk.
Mielőtt a szerzetes atya meggyóntatja,
A nagybeteg életét először elmondja.

Mindig házsártos volt durva lelkű férje,
Keresetért a családját szenvedtette.
Nem tűrte meg a tizenkettedik gyermeket,
A kis Jánoskát, kit ő úgy szeretett.

Rákényszerítette, hogy a gyereket megölje.
De nem vitte rá a lelkiismerete.
Egy dobozba tette, a nevét ráírta,
A falut megnevezte, ahol a homokba hagyta.

De naponta buzgón imádkozott érte,
Tettem a Szűzanyán drága szent kezébe.
Az volt hozzá mindig a kérésem,
Mielőtt meghalok láthassam gyermekem.

A szerzetes felfigyel, egyre halkabb szava,
Istenem! Hisz ez az ő édesanyja.
Hogy megtalálhassa az újmisén kérte,
Meghallgattatott esengő kérése.

Meggyóntatta, feloldozta a beteget,
Ráadta az utolsó kenetet.
Mikor végzett, letérdelt eléje,
Lázas forró kezét szorítja kezébe.

Édesanyám, én vagyok Jánoska,
Kérésünket a Szűzanya meghallgatta.
Te engem kerestél. Én meg tégedet,
Jézusnak szent szíve megsegített minket.

Mindig imádkoztam, hogy megtaláljalak,
Drága édesanyám most itt láthatlak.
Oh, mily sokat szenvedhettél értem,
Jutalmad lesz az égben, Isten közelében.

A nagybeteg felnyitja megtört szemeit,
Kitárja karjait és fiára tekint.
Édes jó gyermekem!- kiáltja sikoltva,
És meghalt szerzetes fiának karjában.

Egy ócska kopott, rozoga vaságyon,
Ócska rongyok közt, de lelki gazdagságban.
Lelke előtt azonnal kinyílott az ég,
Sok-sok szenvedés után, végre hazatért.

Az ágy előtt zokog a szerzetes atya,
Nagyon fájt, hogy itt hagyta az édesanyja.
Még egyszer megcsókolta sovány, ráncos kezét,
Mélységes bánatával sietve hazatért.

A templomban megkondult a harangok szava,
A szerzetesnek az anyját siratta.
Másnap vasárnap volt és kihirdette a szószéken,
Hogy megtalálta édesanyját, lent a faluvégen.

Egy ócska cirkusz kocsiban, rozoga vaságyon,
Tiszta rongyok között feküdt lelki gazdagságban.
Oly szegény volt, hogy nem került orvosra,
Megtalálták egymást, s meghalt karjaiban.

Hívei szemében fájó könnyek gyűltek,
Csodálták életét a jó szerzetesnek.
Példa előttünk a szülői szeretet,
Nem szégyellte édesanyját, elmondta híveinek.

Édesanyját Jánoska eltemette,
Már messziről látszik síremléke.
Sok-sok szentmisét mondott el érette,
Jó anyja már boldog, lelke fenn az égben.

Ő pedig Krisztusért tovább dolgozott,
Mesterének sok-sok lelket átadott.
A szent szegénység volt mindig a vánkosa.
Irgalmas szeretet az útravalója.

Nem régen halt meg Sümeg mellett,
Kilencvenöt éves korában,
Már együtt örül Édesanyjával
A Mennyországban.

Írta: Tóth Ernőné, Olga néni
volt nagycsömötei postamesteri segédellenőr.

Tóth Zoltán