Csuti János izlandi beszámolójának második része. Az elsőért kattintsatok ide.

Erősen fújt a szél, amikor a Haukadalur völgybe értünk, ahol utunk egyik legérdekesebb látnivalója várt: elérkeztünk a gejzírek vidékére. A legrégebbi feljegyzések a Haukadalurnál lévő gejzírről 1294-ből valók. A gyakori földrengések jelentős változásokat és több új, forró vizű forrást hoznak létre ezen a vidéken.

Fotó:Völundur Jónsson

A környező gejzírek aktivitása szorosan összefügg a földrengésekkel. A rekord számú gejzírt 1630-ben jegyezték fel, amikor a földrengés olyan erős volt, hogy az egész völgy rengett. A névadó Geysír ma már nem is működik, bár azt mondják, hogy évente egyszer megmutatja, hogy ő a főnök, mert alkalmanként akár 60 méter
magasra is fellövelli a forró vizet. 

Azért nem maradtunk látvány nélkül, mert utódja, a Stokkur gejzír becsületesen dolgozik; az egyik pillanatban még nyugodt folyam, a következőben pedig óriási erővel lövelli akár 20-25 méter magasba a forró vizet, a leírások szerint nagyjából 5 percenként. Ez a „nagyjából” nekünk nagyon bejött.

Fotó: Keller István

Az egész terület tele van kis bugyogó, forrón gőzölgő forrásokkal. Azt mondják, hogy itt van a legközelebb az izzó magma a földkéreghez, ezért tör föl a repedéseken keresztül annyi helyen a forró víz és a vízgőz.

Turisták tömege várja a nagy eseményt, mert bármelyik pillanatban jöhet a „löket”. De nem jön. Kimeredt szemekkel nézzük a kis, talán egy-két méter átmérőjű tavacskát, amiből jönni kellene a gejzírnek. Az opálosan kék víz szintje egyszer csak elkezd emelkedni, buggyan egyet, majd újra visszasüllyed.Ezt még néhányszor eljátssza, végre egy kisebb fellövés, melyet szinte azonnal követ egy másik, magasabb. Erre persze sokan nem számítottak, s a fotografálás elmaradt; utána pedig újra semmi.

A kitörés mindig a krátert kitöltő forró víz, pillanatnyi visszahúzódásával, enyhe remegésével kezdődik, majd következik az „óraüveg effektus”, amikor a víz felületi feszültsége szabályos domború ívet alkot, s rögtön ezután következik a kilövellés.

Ezen a környéken további 30 kisebb gejzír és ezernyi forró, bugyogó forrás található.

Fotó: Trey Ratcliff

Kirándulásunk következő állomása a nagyszerű élményt adó Gulfoss vízesés volt. Ez talán az ország legnépszerűbb turista látványossága. A széles Hvítá folyó dél felé folyik, majd mintegy egy kilométerre a vízesés fölött hirtelen balra fordul és lezuhan egy széles kanyarú három lépcsős hasadékba, melyben először 11, majd 21 métert esik. Az itt nagy dübörgéssel átrohanó víz mennyisége nyáron 140 m3 és télen 80 m3 másodpercenként. A hasadék mintegy 20 méter széles és 2,5 km hosszú.

Fotó:Keller István

A þjörsá folyó völgyében haladva érkeztünk meg a Fossá folyó zuhatagához – ez a Hjalparfoss vízesés, egy „sziámi iker” zuhatag. E kettős „Segítő vízesés” úgy keletkezett – szól a történet -, hogy szomjúság kínozta a lábasjószágot, és a gazdák vízért könyörögtek. Másnapra víz fakadt a hegyoldalból, aztán tóvá szélesedett, így meglett az itató. Minden esetre, a korai időkben az úton lévőknek e zord tájban valódi segítséget nyújthatott a tiszta, iható víz.

Úttalan tájakon, patakon is átgázolva érkeztünk a Stöng-tanyához, aminek története a következő:

Fotó:Keller István

A honfoglalás éveiben a þjörsá folyó déli szakaszának völgye sűrűn lakott volt, de a Hekla kitörései elnéptelenítette és betemette ezeket – mintegy húszat. 1939-ben ásatások kezdődtek, és egyet kiástak, amelyiknek Stöng nevű volt az utolsó tulajdonosa. A vulkáni hamu jól konzerválta az épület alapvonalait. Ennek
mintájára jobban megközelíthető helyen felépítették egy 12. századi tanya hű mását. Mindenben ügyeltek a korhűségre, mindent kézi munkával készítettek el. Felkutatták a környék tőzeglelőhelyeit, hogy a kb. 50 cm magasságig kő-alapokra már az eredetileg is alkalmazott tőzegtéglákat rakhassanak, halszálka formában.
A mennyezetet deszkából építették, amire ismét tőzegtéglákat helyeztek, mert jó hőszigetelő.

S hogy hogyan éltek az izlandi családok? Itt minderre választ kapunk: 15-20 ember élt együtt, három generáció. Az ún. „hosszú ház” oldalának elülső részén volt a bejárat. Az oromzatot szép faragás díszíti. Közvetlen a bejárat mellett tartották a fegyvereket. A bejárat is, a belső átjárók is alacsonyak, védelmi megfontolásból. Kis kamra szolgált a kegytárgyak, kampók az átázott ruhák elhelyezésére és egy kivájt kő a kézmosásra.

Fotó: Keller István

A hosszú rész valójában egy folyosó, amelynek két oldalán székmagasságú birkabőrrel letakart deszkaemelvény húzódott: nappal ülő- és étkezőhely, éjjel alvóhely. A családfőnek ajtóshálókamrája volt. Az emelvény feletti polcon tartották az edényeket. Egy kiszögellő, fedett helyiség volt az illemhely, ebből lejtős vájat vezetett
a szabadba. A szabadkéményű tűzhely a hosszú rész közepén volt. a műhelyekben az asszonyok dolgoztak, a férfiak télen-nyáron az állatokkal foglalatoskodtak; azoknak kör alakú, kőből rótt álláshelyük volt.

Ebben a környezetben könnyen elképzelhetjük, megértjük, hogyan születtek, formálódtak a hosszú téli éjsötét nappalokon a sagák.

Fotó: Gunnar Salvarsson

Végül holdbéli tájon haladva, igencsak rögös földúton jutottunk el a Gjain zuhatagokhoz, ami egy mesebeli oázis ezen a tájon. Itt már nagyon kellett a terep-fokozat. Gyönyörű ez a völgy, több kisebb-nagyobb vízeséssel, sűrű
aljnövényzettel. Elkápráztató a szakadék: buja a növényzet – izlandi mértékkel persze -, meghökkentőek a sziklaformák, és festői a zömök vízesés.

A nap végén szállást foglaltunk a vad magasföldi tájon található vendégfogadóban. (The Hrauneyjar Highland Center and Guesthouse). A felvonulási épülethez hasonló, több szárnyú vendégházba cipővel nem szabad belépni; vagy a fogadótérben hagyjuk a túracipőket, vagy nylonpapucsot húzva térhetünk csak beljebb. Szobánk
annyira szűknek bizonyult, hogy a bőrönd csak az ágy végében, állítva fért el; ki-be pakoláskor kénytelenek voltunk az ágyra felhelyezni, és úgy rakódni.

Folytatás következik!