Csütörtök, 2013. december 19. 12:51
Itt valójában bontanakMagánvélemény
Politikatudománnyal foglalkozó idős professzor mondja hasonló korú barátjának: „Olyanok a viszonyok és olyan a közhangulat, mintha 1949 karácsonyát írnánk, és azért gondolunk kétségbeesve arra, hogy most 1950 jön, mert mi már tudjuk, hogy az mit jelent.”
Lehet valami igazság a furcsa megállapításban, lehet irónia, szándékolt túlzás, lehet keserűség, meggondolatlanság, tévedés vagy – már bocsánat – hajlam a hiszterizálásra. Az persze igaz, hogy valóban vannak olyan jelek, amelyek emlékeztetnek nyomasztó történelmi korszakokra: borzalmasakra, nyugtalanítóakra, vagy olyan konszolidáltabb időszakokra, amelyek egyszerre voltak ijesztőek és röhejesek.
Az utóbbira mindjárt példát is hozok, előbb azonban arról, ami eszembe juttatta.
Nagy sikerrel keringett egy videó a világhálón, amelyet fiatal riporterek készítettek. Arról kérdezték a parlamenti folyosón felbukkanó kormánypárti politikusokat: legyen-e lovas szobra Horthy Miklósnak Magyarországon? Néhányan ijedten sietősebbre fogták lépteiket. Mások összeszorított ajakkal, némán menekültek. Többen fejüket csóválták a kérdés hallatán, és a „rugalmas elszakadás” közben odavakkantottak valamit. Aki megállt, csacsogni kezdett más témáról, vagy sápadozva, félrenézve, zavartan makogott. Ilyesmiket: „Jó kérdés, de ez nem az én tisztem...” „Majd eldöntik, akik akarják...” „Szerintem a frakcióvezető úr véleménye a mérvadó...” „Történészekre bízom ezt a kérdést...” „Hadd ne nyilatkozzam, kedves barátom...” A legmulatságosabb talán az a hölgy volt, aki a négyszer föltett kérdésre négyszer azt válaszolta: „Jó munkát kívánok önöknek, szép munkát, szép munkát, szép munkát!” Egy diplomás úr úgy válaszolt, mint amikor a rossz tanuló felel az iskolában: „A sok rossz mellett bizonyára volt sok jó tulajdonsága is Horthy Miklósnak.” Aztán persze ő is elviharzott, a lovastengerész jó és rossz tulajdonságait nem részletezte. A többiek ugyancsak rövidre fogták: „Megmondom őszintén, nem foglalkozom ezzel a témával...” „A Kossuth téren lesznek szobrok, a Kossuth teret is újraépítjük...” Egy kereszténydemokrata „kifejtő” választ adott: „Nem tartom szerencsésnek, hogy egy-egy konkrét példát kiragadva ad hoc döntéseket kelljen hozni.” Az egyik fideszes képviselő szerint „széles lakossági közvélemény-kutatást kellene végezni”, párttársa viszont úgy vélte: „Ez mindenütt a testületeknek a döntése, én se nem javasolnám, se nem foglalkoznék vele.” A lift előtt elcsípett képviselő kicsit tűnődött, megdicsérte a riportert („Jó kérdés!”), majd válasz helyett kámforrá vált.
A derűs videofelvételen remekül szórakoztak az online világ nézői, de hamar fölocsúdott az internetes közvélemény, és jöttek a szigorúbb megszólalások. Itt csak az idézhetőbbek közül válogatok, de nem rostálom ki a kevésbé hízelgőket sem: „Ezekre bíztuk magunkat...” „Ezek a saját, önálló vélemény nélküli szarháziak döntenek a sorsunkról...” „Nehogy már önállóan meg merjen szólalni valamelyik!...” „Nincs véleményük, vagy nem lehet?...” „Beszari, megélhetési szavazógépek...” „Meg kell beszélniük a vezérrel, hogy mit mondhatnak, anélkül megmukkanni sem mernek...” „Majd a Vitya megmondja nekik, mihez tartsák magukat...” „Régen is volt ilyen, úgy mondták: eligazítás...” „Az csak az egyenruhásoknál létezik...” „Volt ennek valami hülye elnevezése a szocializmusban, olyan, mint az iránymutatás, de idegen szó, most nem jut az eszembe...”
Nekem eszembe jutott.
Zöldfülű, pályakezdő riporterként N. elvtárssal kellett interjút készítenem. N. elvtárs kiemelt káder volt egy tanácsi nagyvállalatnál, rossz nyelvek szerint igazgatói szakon végezte a foximaxit, de az igazság az, hogy volt neki népművelő diplomája is, és pártvonalról kapott erős személyzeti háttérrel országgyűlési képviselő lett. (Közbevetés: ezt a mondatot fiatalabb olvasóknak majd lefordítják a nagyszülők.) N. elvtárs parlamenti képviselőként nyilatkozott, de saját vállalatának székházába invitált, egy puritánnak is mondható, sivár, hodályszerű irodába, ahol – a kor szokásának megfelelően – előzetesen odakészítettek az interjúhoz valami konyakfélét és két stampedlit.
Szép sorban feltettem konvencionális kérdéseimet N. elvtársnak, de rosszkedvűen vettem tudomásul, hogy kicsit fontosabb, élesebb, indokoltabb kérdéseimre nagyon terepszínű válaszokat ad; körmondatokba bonyolódik, gyakran használ feltételes módot, váltogatja az egyes szám első személyt a többes számmal, óvatoskodik, sápadozik, végül pedig haragosan rátapasztja tenyerét a mikrofonomra, és azt parancsolja: leállunk!
Kikapcsoltam. Ő rágyújtott, hátradőlt, karikára fújta a cigarettafüstöt, babrálta a terítő rojtjait, beljebb tolta az UHER magnót a bőrtokjába. Komoran nézett rám, aztán váratlanul elmosolyodott: „Még nem kaptuk meg a direktívákat” – mondta. Elég bambán nézhettem, mert magyarázólag a plafon felé bökött. Értettem persze, de úgy döntöttem, okosabb lenne hülyének látszani. „Én csak a magánvéleményére vagyok kíváncsi” – böktem ki az idióták dacosságával. Szótlanul meredt rám, aztán megenyhült, vállamra tette a kezét, és még ma sem tudom, hogy jóindulatúan vagy fenyegetve azt mondta: „A proletárdiktatúrában nincs magánvélemény.” Eszembe jutott az akkoriban felkapott lózung a szocialista demokráciáról, de nem mertem vitába szállni, csak annyit jegyeztem meg hetykén: „Szerintem ezen már túl vagyunk.” A barátságos arcon megkeményedtek a vonások. Fölhajtotta a saját konyakját, engem nem kínált. Maga elé húzta a belépőcédulámat, amelyet távozáskor le kell majd adnom a portán, töltőtollát hosszan tartotta a papír fölött, hirtelen közel hajolt, szinte a szemembe kaptam a kérdését: „Gondolja?! Komolyan gondolja?!” Nem várt választ. Aláfirkantotta a nevét, nyitotta a titkárságra vezető ajtót, ott megállított, fölemelte a mutatóujját, és elköszönés helyett szenvtelenül közölte: „Amíg nincs direktíva, nincs magánvélemény!”
Ezt a mondatot úgy őrzöm azóta is, mintha valami fosszília lenne, ritka lenyomat egy letűnt korból, olyan emlékeztető, amelyen ma már inkább csak ámulni szokás, és röhögcsélni. Mondjuk azon, ami ezt a régi emléket előhívta, felidézte, eszembe juttatta.
Nyilvánvalóan nem kerülhetünk vissza a hatvanas évek elejére, amelyről az én történetem szólt, és – legyen bármilyen rossz a mai közhangulat – nem csúszhatunk vissza 1949 karácsonyáig, amelyről a politikatudományok professzora beszélt, azt pedig teljesen kizártnak tartom, hogy ismét visszazuhanhatunk az 1944-es állapotba, amely mintául szolgál például a Kossuth tér átépítéséhez.
Ez a magánvéleményem. Ettől függetlenül mondanék itt csendesen néhány szót az igen tisztelt kormánypárti képviselőknek, akik direktíva nélkül oly könnyen zavarba hozhatók.
Önök tán azt hiszik, hogy vezérkaruk a közjó érdekében cselekszik, s hogy semmi sem igaz abból, amit politikai ellenfeleik a jogállam lebontásáról mondanak. Önökkel elhitették, hogy épül egy új rend, holott itt valójában bontanak. Nem csak a jogállamot. Lebontják az önök bátorságát, magabiztosságát, leszoktatják önöket a gyenge ellenvetésekről is, nehogy a végén még szembeszegüljenek. Tartaniuk kell magukat a politikai kottához, hogy meg se kíséreljenek kiénekelni a karból. Megpróbálhatják, de attól kezdve úgy kezelhetik önöket, mint árulókat, akik megszegték a vezénylő tábornoknak tett hűségesküjüket. Önök nem veszik észre, hogy bálványuk államosítja a képviselői szuverenitást. Ha így megy tovább, önök zavarban lesznek majd akkor is, ha úgy szól a kérdés: legyen-e lovas szobra Orbán Viktornak a budai Várban?
Önök eltérhetnek ugyan a centrális politikai erőtér parancsaitól, de számolniuk kell a következményekkel. Mert igaz ugyan, hogy nem lehet visszacsavarni a történelmi időt, igaz, hogy nem lesz Magyarországon újból Horthy-korszak, se proletárdiktatúra, de – ha önök továbbra is ilyen gyávák és megtéveszthetők – nem lesz itt konszolidáció sem. Tudják, miért? Azért, mert új elvtársak új direktívákkal megkísérelnek kialakítani Európa közepén valami szánalmas, egyszerre ijesztő és nevetséges „vadonatócska” úri világot, egy kereszténydemokratának és konzervatívnak hazudott polgári diktatúrát. Ami persze maga a fából vaskarika: nem létezik, de emlékeztet valamire. Csak annyit mondanék: nem forog vissza az idő! 2014 következik!
Boldogabb új évet kívánok! Önöknek és mindannyiunknak.
Mester Ákos
Kommentáld!